Öregapó
A csúnya vénasszony és a szép tanítónő
Öregapó
A csúnya vénasszony és a szép tanítónő
Valahol, egy faluvégi rendes házban, olyanban, amilyen manapság talán csak ebben a mesében van, ott lakott Öregapó, az ő hites feleségével, Öreganyóval. Gyermekeik, unokáik, ahogy mondani szokás, már rég kirepültek a fészekből, így végül magukra maradtak.
Öregapó jól tartotta magát, fiatalos, vidám volt, mint jóképű legény korában. Öreganyó azonban, ahogy telt az idő, egyre házsártosabb és csúnyább lett, pedig egykor kedves, igen szemrevaló fruska volt. Vénasszonyként már olyan csúffá vált szegény, hogy ha lement volna a bányába, a rút bányarém ijedtében rögtön feljött volna a felszínre. Amint felért volna, illa berek, nádak, erek, abban a szentséges pillanatban világgá szaladt volna, hogy addig meg se álljon, ameddig egy banyamentes bánya az útjába nem kerül.
Mi tagadás, a banya főzött ezt-azt ebédre az urának, akinek szépen meg is terített. Annak rendje és módja szerint elébe tette a legszebb paraszttányért, amelybe belelöttyintett valamit, de nemigen lehetett tudni, hogy pontosan mit. Nem volt az mindig ehetetlen, Öregapónak nem is ezért ment el sokszor az étvágya. Azért nem lakhatott jól, mert ahogy neki kezdett volna az ételnek, máris kezdődött az elmaradhatatlan noszogatás, ugráltatás. Nem ok nélkül járja mai napig a mondás a falubeliek közt: – Szép tányérból jóllakni nem lehet!
A vén csoroszlya erősen igyekezett, hogy minden evőeszközt és egyéb kelléket még idejében az asztalra tegyen, de ez a mutatvány valahogy egyszer sem sikerült neki. Hej, azt a kutya mindenit a világnak, pedig legalább egyetlenegyszer az eltelt fél évszázadnyi idő alatt azért csak sikerülhetett volna, ugyanis éppen ennyi idő telt el azóta, hogy Öregapó, aki hajdanán mulatós ifjú volt, egy gyenge pillanatában megkérte a kezét, ő pedig azonnal igent mondott. Nem is nagyon akarta talán, hogy túl jól sikerüljön az asztal megterítése, mert így állandóan noszogathatta a férjét.
– Most veszem észre, elfelejtettem az evőeszközöket. Öreg, hozzál késeket, villákat, kanalakat!
– Hozom kedves, hozom már, hogyne hoznám, hiszen kérésed számomra parancs.
– Nem kellett volna visszaülnöd az asztalhoz, mert kimaradt a sótartó, ami pedig neked szokott kelleni. Gondolhatnál magadra csökönyös szamár, ne tőlem várj el mindent, tudod jól, hogy én egy ideje nem sózok meg semmit, mert a javasasszony azt mondta.
– Hozom már szaporán, tubicám, íme itt a só, köszönöm, hogy ezt is rám sóztad, akarom mondani, eszembe juttattad, hiszen ennek a kis feladatnak teljesítése kutya kötelességem.
– Jaj, de buta lettél vénségedre, hát a piros paprikát, és a törött borsot miért nem hoztad? Hiszen azok is csak neked kellenek.
– Kerestem, kutattam, nemhiába futottam, végre-valahára megtaláltam ezeket is. Nem tudtam rögtön visszajönni kiscicám, mert nem lettek a helyükre téve. Csakis én lehettem a ludas, hiszen te magadra azt szoktad mondani, hogy rendmániás vagy. Ne is folytasd szépségem, inkább máris felállok az asztaltól, hiszen a fogvájókat is ide kellene hoznom, nem igaz?
– Siess lustaság, mert kihűl az ebéd! Igazán lehetnél egy kicsit megértőbb.
– Megvannak aranyom, piszkálhatod velük a műfogsorod kedvedre. Jó étvágyat!
– Azért mégis csak kár lenne így megkezdeni az ebédet, vagy te nem így véled? Hiszen az itóka nincs is előkészítve. Szaladj már le a pincébe, hozzál gyorsan egy kis jófajta borocskát! Tudom jól, te feneketlen gémeskút, hogy már harminc éve nem iszol csak vizet és néha üdítőt, de ha nem vetted volna észre, nem csak te vagy a világon, hát énrám egyáltalán nem gondolsz?
– Azt a hét meg a nyolcát, hogy ne mondjam a hétszentségit, tessék csillagom, itt egy tele üveg, a legjobb fajtából.
– Hát a poharak hol maradnak? Mégis mit képzelsz, annyit azért tudhatnál nagyokos, hogy üvegből még a sültparasztnak sem illik innia!
Nagyjából így ment ez minden áldott nap, háromszázhatvanötször egy évben, de akár háromszázhatvanhatszor is, ha a szökőéveket beleszámolom, hiszen az a bizonyos pótnap sem volt kivétel a szabály alól. Gondolom, nem kell külön mondanom, hogy a jó idomításnak hála, Öregapó segített a sütés-főzésben, ha jóízű ételre vágyott. Természetesen előbb beszerezte és haza cipelte a hozzávalókat.
Ráadásul, nem csak az étkezéseknél volt napirenden az ilyesmi, de szinte minden egyébnél is. Csakis Öregapó kiváltsága volt a kertészkedés, favágás, tűzgyújtás, mosás, vasalás, takarítás, rendrakás, és persze a mosogatás is, mert az ám az igazi férfimunka!
Valamit nagyon tudhatott a felesége, amit ezekért cserébe adott neki, de sajnálatos módon, pont úgy, ahogy a szépség mulandó, már az a valami is hosszú évek óta a múlté volt. Mert most éppen fáj a fejem drágám, nem aludtam jól, teljesen kivagyok attól, amit a tévésorozatban láttam, idegesít a szomszéd kutyájának ugatása, meg hasonló blődségek.
Egy szép napon, Öregapónak elege lett a mindennapi nógatásból. Arra gondolt, hogy talán mégiscsak ez az egy földi élete van, mivel a túlvilágról emberfia még soha nem jött vissza beszámolni a mennyei boldogságról. Ha pedig ez a helyzet, akkor ez így tovább nem mehet! Mitévő legyen hát?
Öregapó hiába törte a fejét egy elfogadható megoldáson, nem jutott semmire, így végül elindult a faluba tanácsot kérni. A templom felé vette az irányt, igyekezett a jámbor, hogy meggyónhassa nemlétező bűneit, hátha a végén a pap mond neki valami okosat is.
Ment, mendegélt, hogy, hogy nem, egyszer csak eltévedt a falu egyetlen főutcáján. Így aztán, persze teljesen véletlenül, a szép tanítónő háza előtt találta magát.
A szép tanítónő még szebb volt úgy húsz évvel ezelőtt, amikor egy távoli vidékről a faluba került. A helyiek kezdetben nem nagyon akarták befogadni, de miután a gyüttment hozzáment a falu legnagyobb tekintélyű főkolomposához, a kocsmároshoz, többé nem firtatták, hogy kiféle, miféle.
A kocsmáros kezdetben jó embernek mutatkozott, de egy ideje már önmagát is kiszolgálta, nem csak a vendégeket, akikkel jókat dorbézolt a saját kocsmájában. Zárás után hazabotorkált, bedőlt az ágyba horkolni, másnap reggel pedig nagy kelletlenül felkászálódott, majd kissé kótyagosan a kocsma irányába távozott, hogy ott megkezdhesse igencsak megerőltető munkáját.
A szép tanítónő sokat szomorkodott, mégsem fogadta a falubeli legényeket, akik pedig nagyon szerették volna őt megvigasztalni.
Öregapó nagy gondban volt, hogy most mitévő legyen, ha már így eltévedt. Nem sokat töprenghetett, mert a szép tanítónő, aki őt régóta ismerte, kijött hozzá a kapu elé. A házba ugyanis nem engedhette be, mert egyedül volt otthon, és a végén még szájukra vették volna a mindig éber kedves szomszédok. Meghallgatta az öreg történetét, majd jót nevetett. Elbeszélgettek, így kiderült, hogy férje-ura miatt ő maga is tanácsra szorul, azt pedig az öreg tudná neki megadni.
– Öregapó, ha megmondod, mit tegyek az urammal, hogy ne igyon többet, én is megmondom, mit tegyél az asszonnyal, hogy jobban megbecsüljön!
– Én megmondom máris, ezen ne múljon. Amikor kijózanodik, mondd neki, hogy ott az ajtó, kimehet rajta, de ha haza jön, és megint nem találja el a kulccsal a kulcslyukat, nem fogsz neki ajtót nyitni, hogy betántoroghasson, hanem kint fog aludni a küszöb előtt. Bizony lelkem, én is így tértem észhez annak idején, de ez hétpecsétes titok, eddig nem mondtam el senkinek.
– Nem adom tovább, biztos lehetsz benne. Ki fogom próbálni, amit tanácsoltál. A te gondodra viszont lenne egy javaslatom. Itt, a faluban, téged mindenki úgy ismer, mint legjobb mesélő hagyományőrzőt. A mi elemi iskolánk tanulói már kívülről tudják a meséidet, ezért ideje lenne, hogy mások is megismerjék a történeteid. A városban van egy nagyobb iskola, számos osztállyal és sok tanulóval. Ha gondolod, beszélek egy ottani tanárnővel, tegyék szabaddá a dísztermet, hogy ott mesedélutánokat tarthassál. Ameddig ott leszel, biztos lehetsz benne, hogy senki nem fog noszogatni, jobbra-balra küldözgetni. Meglátod, milyen kedvesen fogad majd a feleséged, amikor este hazatérsz, mert közben rájön, hogy máris hiányzol neki. A gyerekeknek pedig végre lesz egy értelmes időtöltésük, aminek a szülők is örülnének.
Így történt, hogy Öregapót nemsokára meghívták az iskolába mesedélutánokat tartani. Bíztatták, jöjjön csak bátran, meséljen, mert a gyerekek jóformán azt se tudják mi fán terem a mese műfaja, a hagyományőrzésről nem is beszélve, és legalább addig ki lesz velük kapcsoltatva a mobiltelefonjuk. Öregapó beleegyezett, azzal a kikötéssel, hogy nem mesekönyvből fog felolvasni, hanem inkább a saját meséit mondja el.
(Dorombi)
Dorombi meséi
Történet, tudományos ismeretterjesztés, világkép.
• „Csillagos mesék” – igaz történetek, tudományos-ismeretterjesztő írások, a világról alkotott személyes meglátások.
• „Alternatív fikciók” – különleges történetek, amelyek a valóságból kiindulva többé-kevésbé az írói képzelet termékei.
• „Közérdekű vélemények” – olvasói írások, kommentek, igényes tartalmi és erkölcsi kivitelben.
Tartalmas kikapcsolódás, művelődés, kellemes időtöltés.
