A válaszok meg vannak írva a csillagokban (7)
Önéletrajz gyerekszemmel (6)
>>> előző rész folytatása >>>
EMLÉKEK
Jól feladtam magamnak a leckét, mondhatom. Miféle válaszok, miféle csillagok? Aki a közelmúltat szeretné bizonyítani, annak mindenekelőtt vissza kellene emlékeznie azokra a történésekre, amelyeket eddigi élete során átélt. Vajon az ember milyen mértékben képes erre?
Nekem úgy tűnik, hogy az egyéni emlékezőképesség jórészt az agyműködéssel kapcsolatos, de számos más tényező is befolyásolja, például a táplálkozás, környezeti stressz, egészségi állapot. Vannak, akiknek olyan jó a memóriájuk, hogy akár hosszú évekre visszamenőleg szinte minden elmúlt napot maguk elé tudnak idézni, miközben mások bizonyára csak a számukra legfontosabb dolgokat és napokat jegyzik meg.
Más kérdés, hogy társadalmi szinten az emberi emlékezetben vajon mennyire lehet megbízni? Hiszen minden ember egyedi módon látja a világot, ami egyben azt is jelenti, hogy az emlékek még egyazon eseménnyel kapcsolatban sem lehetnek teljesen egyformák.
García Márquez (2003) Nobel-díjas író szerint „az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogyan visszaemlékszik rá, miközben el akarja mesélni”. Ha ezt elfogadjuk, akkor viszont felteszem a kérdést, hogy a kollektív emlékezet vajon hűen tükrözi az emberi civilizáció közelmúltbeli eseményeit? Teljesen hűen bizonyára nem tükrözheti, hiszen minél régebben történt valami, annál kevesebb az élő szemtanú, végül pedig nem maradnak csupán a valamilyen módon, leginkább írásban rögzített emlékek, amelyek viszont később szinte mindig történészeti viták tárgyát képezik.
Azon is el lehet gondolkodni, hogy ez a fajta emlékezet mennyire közelíti meg az elfogulatlan valóságot, ha egyáltalán hiszünk ennek megismerhetőségében. Ha félretesszük a szkepticizmust, a valós történelmet akár az írott és íratlan egyéni visszaemlékezések középarányaként is elképzelhetjük. Ez a megközelítés bizonyára vitatható, így nem is szükségszerű mindenki számára elfogadhatónak lennie, az viszont nyilvánvaló, hogy a szélsőséges vélemények közötti egyfajta középútra kellene gondolnunk, ha nem szeretnénk túl nagyot tévedni. Mivel azonban az ideológiák rendszerint erősen rányomják bélyegüket a történelmi események különböző nézőpontjaira, ami engem illet, inkább maradok a saját emlékeimnél, mert leginkább ezek azok, amelyekben a közelmúlt tekintetében maradéktalanul megbízok.
Vannak gyermekkori emlékeim, ahogy más embereknek is. Az én legkedvesebb emlékeimről, nagyanyámról, a szüleimről, nővéremről, közeli és távoli rokonaimról, a nagyszalontai szülői házról, az utcáról és a városról, szomszédokról, ismerősökről, játszótársakról és játékokról, kertről, virágokról, kutyákról és macskákról, na meg a csigákról, amelyeket a temetőkertben összegyűjtöttem, hogy gyorsasági versenyt rendezzek velük, ugyan megpróbálhatok írni ezt-azt. Minden, velük kapcsolatos esemény pontos felidézése, azonban számomra ma már nem lehetséges, mert jó részük a feledés homályába vész.
Kutyák (jegyzet)
Volt nekem valamikor egy nagyon okos, fekete kiskutyám. Minden játékra meg tudtam tanítani, szinte még a gondolataim is kitalálta. Egészen kicsi volt, amikor egy rokonom megajándékozott vele, mert látta, hogy nagyon szeretném megkapni.
Olyan boldog voltam, hogy madarat lehetett volna velem fogatni. Jókat mulattunk egymás kedvére, ám örömünk sajnos nem maradhatott felhőtlen, ugyanis miközben én lassan felcseperedtem, őkutyasága nálam sokkal gyorsabban nőtt. Majd egyszer csak – ihaj bunda, csuhaj bunda – elkezdett testesedni, mígnem akkora böhöm lett belőle, hogy már a derekamig ért. Rajtam kívül nem hallgatott senkire, rám viszont nagyon.
Lett ám nagy tekintélyem a környéken! Az én kutyám tudniillik parancsszó nélkül is pontosan értette, mit kívánok tőle. Amikor kimentünk sétálni az utcára, még az a kötekedő fiú is jó messzire elkerült minket, akit soha nem tudtam rendesen megbunyózni, mert jóval nagyobb és erősebb volt nálam. Csak egy intés a kezemmel, és bundás barátom úgy elintézte volna, mint róka az üregi nyulat!
A tekintélyem azonban nemsokára visszaesett, mert el kellett válnunk egymástól. Délelőttönként ugyanis, ameddig én iskolában voltam, unalmában elkezdte kergetni előbb a tyúkokat, később pedig már a kacsákat is. Ezért aztán, jó apám odaadta egy csősznek, akinek éppen ilyen kutyára volt szüksége a szőlőskertben. Elég sokáig bánkódtam utána, mígnem beláttam, jobb lesz neki ott, szaladgálhat kedvére, amennyit csak akar.
Pár év múlva kaptam egy másik kiskutyát. Az is fekete volt és játékos, de okosságban az elsőnek nyomába se ért, ellenben nem volt nagyra növő fajta. Egy óvatlan pillanatban kiszaladt az utcára, és elütötte egy autó. Sírva vittem be a házba az ölemben, de már nem lehetett megmenteni. Ástam a kertben egy szabályos sírgödröt, hősi halottnak kijáró tiszteletadással eltemettem, és úgy meggyászoltam, hogy több kutya oda már nem kellett.
>>> folytatása következik >>>
Dorombi meséi
Történet, tudományos ismeretterjesztés, világkép.
• „Csillagos mesék” – igaz történetek, tudományos-ismeretterjesztő írások, a világról alkotott személyes meglátások.
• „Alternatív fikciók” – különleges történetek, amelyek a valóságból kiindulva többé-kevésbé az írói képzelet termékei.
• „Közérdekű vélemények” – olvasói írások, kommentek, igényes tartalmi és erkölcsi kivitelben.
Tartalmas kikapcsolódás, művelődés, kellemes időtöltés.
