A válaszok meg vannak írva a csillagokban (8)
Önéletrajz gyerekszemmel (7)
>>> előző rész folytatása >>>
Macskák (jegyzet)
A macskákkal nem mindig jöttem ki a legjobban, főleg egy nagy tarka kandúrral. Valamiért mindig pikkelt rám, pedig nem is maceráltam olyan nagyon sokszor. Jó, beismerem, hogy egyszer, miután haza jöttem a borbélytól, elcsentem anyám ollóját, mert meg akartam nyírni a macska rendezetlen bundáját. Hát kérem, jártam eleget borbélyhoz, de ilyen fegyelmezetlen vendéget ott még soha életemben nem láttam! Egy percig sem maradt volna abban a helyzetben, amelybe ültettem, és szörnyen makacs volt. Nem engedte, hogy a fehér zsebkendőt rendesen a nyaka köré tekerjem, így végül kénytelen voltam a ragasztómat használni. Állandóan fészkelődött a kisszéken, így aztán nem is csoda, hogy az ollóval mellévágtam, így pedig a bunda frizurája cakkosra sikerült, és persze véletlenül egy kicsit belekaptam az amúgy túl hosszú bajszába. Alig értem hozzá, máris rondán fújt rám, köszönet helyett megkarmolta a kezemet, majd se szó, se beszéd, egyszerűen faképnél hagyott: kiment az udvarra, leheveredett a zöld fűbe, hogy a hasát süttesse a napon.
Ezt a szemtelenséget nem tűrhettem. Mentem nagy dérrel-dúrral utána, próbáltam visszahúzni a farkánál fogva, de ez elég nehezen ment, olyan nagy lusta behemót volt. Akkor azonban valami az én hajamat kezdte el húzni erősen, úgyhogy pillanatnyi elmezavaromban elengedtem a macska farkát. Mi lehet az, talán csak nem denevér ragad a hajamba? – villant át az agyamon.
Nem mi volt, hanem ki, nem denevér, hanem drága jó anyám.
– Jaj, jaj, ez nagyon fáj – görbült sírásra a szám.
– Nem baj, legalább érzed, hogy a macskának is fáj, amikor a farkát húzod – mondta szigorúan.
– Aztán még meg is karmolt… – mutattam rá síri hangon panaszkodva az alig látszó apró nyomra.
– Majd adok én neked egyebet is, ha így folytatod! – tette hozzá.
– Be kell kötözni, nehogy elfertőződjön a csúnya seb, és a végén a doktor bácsi se tudjon meggyógyítani, a kezecskémet pedig majd tőből le kellessen vágni… – folytattam hüppögve, de a krokodilkönnyek nem nagyon akartak elindulni.
Csakhogy ezek nem az én szavaim voltak, hanem az övéi, melyeket még tavaly nyáron mondott, amikor a rózsa tövise tényleg úgy belement az ujjamba, hogy patakokban folyt a vérem. Akkor én inkább egy fél óráig bömböltem szívszorító módon, mintsem hagytam volna, hogy fertőtlenítsék és bekötözzék. Most viszont egészen más volt a helyzet.
– Kötözd be magadnak, mert én még szemüveggel se látom, hogy mit kellene bekötözni. Ott a fásli a fiókban, az olló meg már úgyis nálad van! – válaszolta anyám, miközben a nézéséből láttam, hogy teljesen átlát rajtam, noha nem is vagyok olyan nagyon átlátszó, mint amilyennek kinézek.
Más gyerek bizonyára rögtön elsüllyedt volna a szégyentől, de én még ezt is, indián módon, szemrebbenés nélkül kiálltam. Fájt az igazság, jobban, mint a hajhúzás és a megszégyenítés, de nem mutattam volna ki, semmiért a világon.
A híres-nevezetes önérzetem azonban csak nem hagyott nyugton: – Hogyisne, nem úgy a, níjjed mán de jó dóga van, hát nem a ződ fűn döglődik, eriggyen egértfogni míg szípen beszílek a fejível. Ha nem ért a szóbul, mingyár úgy megkólintom a nyútófával, hogy egybűl megkíkül tűle a bűre, osztán majd hónap dílig tart a macskajáj…
Mondtam mindezt csakis magamban, majd stílust váltottam, mert így csak az utcán szoktunk beszélni játszás közben, ha a nagyok nem látnak, főleg pedig ha nem hallanak minket. Mivel azonban a mi házunk egy igen tisztességes ház, ahol ilyet még gondolatban sem szabad mondani, inkább illendően folytattam, úgy, ahogy bár sikertelenül, de azért szorgalmasan tanítani szokták: – Kérlek szépen, állj meg egy pillanatra kedves kispajtás, mert meg szeretném mutatni neked, hogy ki a legényke a vártán! Vagy a gáton, de akkor úgy gondoltam, hogy ez a szó, a másikhoz képest meglehetősen közönséges, ilyet azonban, jól nevelt gyereknek nem nagyon illik használni. Nem baj, mondhatom én akár illedelmesen is, csak a többi gyerek meg ne hallja, mert ha így beszélnék velük, úgy elszaladnának, hogy egész héten futhatnék utánuk, vagy még ennél is tovább tartana, ameddig valahogy visszacsalogatnám őket.
Ezek után, már csak a megfelelő pillanatra vártam, amikor majd bosszút állhatok az elszenvedett sérelmekért. Jó türelmem volt nem mondom, mert ősz lett, és én még mindig csak arra a pillanatra vártam. Olyan barátságtalan idő volt, hogy nagyanyám, szégyen ide, szégyen oda, begyújtotta a spórt. A macska szépen befeküdt a sütőtérbe dorombolni, én pedig, amikor nagyanyám átment pár percre a szomszédasszonyhoz, a legnagyobb körültekintéssel, szép halkan becsuktam a sütő ajtaját. Eleinte nem történt semmi különös, de később mégis: úgy tűnt, hogy melege kezdett lenni a csak kissé megnyírt bundájában, mert egyre hangosabban kaparta belülről az ajtót.
Ilyen peches is csak én tudok lenni, hát anyámnak nem pont akkor kellett betoppanni? Rögtön látta mi a tényállás, a macskát kiengedte levegőzni, nekem pedig megadta azt, amit már előzőleg megígért: két szép nagy anyai pofont, egyet jobbról, egyet meg balról, támasztéknak, nehogy az első eldőljön. Olyan szívhez-szóló előadást tartott utána, hogy a végén már nagyon szégyelltem magam, azt se tudtam mitévő legyek, hogy a hibáimat kijavítsam.
Gondolkodtam erősen, vajon hogyan engesztelhetném ki szegény macsekot. Mi lehet az, aminek nagyon örülne? Ha egy szép ajándékot kapna tőlem, biztosan megbocsátana! Mit hozzak neki, talán toronyórát lánccal? Nem valószínű, hogy kellőképpen értékelné. Néhány nap múlva azonban már ki is agyaltam, mi legyen az ajándék. Felkaptam a parittyámat, mentem ki az utcára, lőni neki valami finom, fogára való falatot.
Máskor annyi bajom volt azzal a parittyával! Hol a madzagja, hol meg a gumija szakadt el, éppen akkor, amikor nem kellett volna. Most viszont… Noha a legrosszabb állapotban volt, mert egyik gumija már majdnem elszakadt, és ezért még a legjobb célzással is téves irányba lőtt, ki tudja miért, akkor olyan jól működött, mint Vadölő (Cooper 1976) Winchester karabélya. Gondoltam, először megejtek egy próbalövést, nem másért, csak azért, hogy lássam, egyáltalán jó-e még a parittya valamire, vagy előbb inkább menjek megjavítani. Mielőtt elindultam volna komolyabb zsákmányt szerezni, megcéloztam egy értéktelen verebet, amely a házunk előtt álló villanypózna tetején szemtelenül pöffeszkedett.
A veréb olyan magasan volt, hogy a szemerkélő esőben, a szürke égből a szemembe hulló cseppektől alig láttam a körvonalát. A töltény csak egy alkalmilag felkapott, szabálytalan alakú kis kő volt, mert a rossz időjárás miatt nem volt kedvem napokon át előre készülni a vadászatra. A felkészülés legfontosabb része különben a kavicsok gondos, méretre és alakra való kiválogatása lett volna. Jó idő esetén, addig ez biztos nem ért volna véget, ameddig a rejtett zsebem tele nem lett volna a legjobbakkal, vagyis a minél kerekebbekkel, hiszen csak azokkal lehet igazán jól célozni, és biztosan eltalálni a célpontot.
A célzási szög nagyon rossz volt, mert nagy magasságra kellett lőnöm majdhogynem teljesen kimeredt nyakkal. Ezért, nem is nagyon erőltettem a pontosságot. Mindegy, gondoltam, úgyis mellémegy. Mivel próbalövésre készültem, a vadat nem cserkésztem be indián módon, hanem csak úgy szélirányban odaálltam elébe, ahogy azt egy olyan pancser sápadtarcú tenné, aki életében először jár a vadonban.
Szürke Toll elmenekülhetett volna, bőven lett volna rá ideje, de ezt, felfuvalkodott könnyelműségében elmulasztotta. Minek is tette volna, hiszen láthatta: ki van zárva, hogy eltaláljam. Pedig nem kellett volna ennyire elbíznia magát. Meg se húztam rendesen a parittyát, nehogy már rögtön a vadászat elején elszakadjon a gumija, mégis, egyetlen lövéssel, véletlenül úgy telibe találtam az ellenséget, hogy az nyomban lefordult a póznáról, és egyenesen a lábaim elé esett.
Nem sokat morfondíroztam az ennyire sikeres vadászaton, akkor ugyanis még nem volt fogalmam arról, hogy mennyi a valószínűsége annak, hogy egy ilyen találat bekövetkezzen. Inkább annak örültem, hogy a célomat nagyon könnyen, szinte minden erőfeszítés nélkül, máris elértem.
– Ne, itt a finom falat, tömjed – szaladtam vele a macskához, de szerencsére még idejében észbe kaptam, hogy illetlenség ilyen csúnyán kínálni az ételt. Ennél még az is modorosabb, ha az ember azt mondja a vendégeknek: „vegyetek, egyetek, hadd nőjön a begyetek”. Mert olyat, hogy „nesztek, zabáljatok”, még a gyepszélen se mondunk. Így hát sűrű és mély hajbókolások közepette a tányérkájára tettem az értékes szerzeményt, majd elővettem a legjobb, mézes-mázas, behízelgő modoromat: – Tengermély tisztelettel, alázatosan esedezem feneséges királyuram színe előtt, méltóztassék elfogadni szerény ajándékomat, ezt a finom kis vadászzsákmányt. Inkább maradok őszinte híve, csak bocsássa már meg, hogy a múltkor megpörköltem legszebb bundájából készült ünnepi palástját…
A feneséges úr gőgös ábrázatára azonban kiült a méla undor. Ami valami ilyesfélét jelentett: – Mit képzelsz hitvány talpnyaló alattvaló, talán csak nem azt, hogy ezzel az olcsó trükkel leveszel szépségesen szőrös lábaimról, és becses személyemet megillető, királyi pompával feltálalt lakoma helyett, a kedvedért majd megelégszem egy ilyen kis tányérba hajított oszladozó döggel?
Majd leereszkedő, hűvös uralkodói pillantást vetve rám, felemelt fővel, méltóságteljesen elvonult sziesztázni, de előbb még kioktatott: – Fogjál nekem ementális egeret!
Ez a durva visszautasítás nagyon kellemetlenül érintett, de sajnos, ennél még sokkal rosszabb dolgok is következtek.
A veréb hirtelen összerándult, mert csak most kezdett el igazából kimúlni. Haláltusájában tollait kimeresztette, vékony bőrén előtűnt a gonosz kő ütötte, hatalmasnak tűnő folt. Vézna lábacskáival már az utolsókat rúgta, görcsbe szorult csőrét egyszer még, egy utolsó erőfeszítéssel nagy nehezen kitátotta. Torkát azonban már soha többé nem hagyhatta el kedves csivitelés. Mint aki kővé vált, úgy néztem, ahogy vörös vére kibuggyan rajta, majd folyik, egyenesen felém, miközben ő, halk búcsúsóhaj kíséretében kileheli megfáradt lelkét.
Nagyon hosszúnak tűnő ideig egyetlen végtagomat se tudtam megmozdítani. Bárhogy erőlködtem, képtelen voltam más irányba nézni, mint egyenesen a vérző kis testre. Szegény ártatlan áldozat ott feküdt holtan, egy tócsában, amely az általam kiontott vérétől egyre nagyobbá vált…
A mozgási képességem, amilyen hirtelen megszűnt, olyan gyorsan visszatért, mert szerencsére, a valóságban mindössze néhány másodperc telt el. Abban a pillanatban egy nagyon furcsa érzés hasított belém, méghozzá olyan elemi erővel, hogy teljesen megrettentem tőle. Utólag tudtam meg, hogy neve is van: lelkiismeret.
A parittyát kidobtam a szemétbe és soha többé nem készítettem másikat, a verebet pedig, borzalmas lelki kínok közepette eltemettem a kertben. Közben eleredt, majd alaposan megnyíltak az ég csatornái. Olyan fenyegetően dörgött és villámlott, hogy olyat, azóta se láttam. Nem törődtem vele, ástam tovább kitartóan, miközben több könnyet hullattam, mint az immár záporrá duzzadó eső.
Mindenem csurom víz volt. Az ásás nagyon nehezen ment, mert a vizes föld mázsányi súllyal tapadt az ásóra. Olyan érzésem volt, hogy soha nem fogok vele elkészülni, pedig nagyon szerettem volna mielőbb túl lenni rajta. Nem is annyira a szeles, csapkodó, hideg eső miatt, hanem főleg azért, mert nagyon szégyelltem volna, hogy bárki is meglássa a kínlódásomat. Ugyanis, nem csak a sírgödör ásása miatt kínlódtam, hanem sokkal inkább amiatt, amit tettem. Közben folyton azon járt az eszem, hogy igazság szerint, a sajátomat kellene ásnom, és azt kívántam, hogy bárcsak ott helyben csapna belém az istennyila, mert megátalkodott, gonosz, kegyetlen gyilkos vagyok!
A következő napokban, gyerek létemre búskomorrá váltam. Sokáig csak ültem szótlanul, az ebédnél nem volt étvágyam. A szüleim először nem tudták mi bajom van, mert megmondani persze nem akartam, hogy mi gyötör ennyire. Mivel azonban olyan alaposan megfáztam, és úgy belázasodtam, hogy a vadászkaland végeredménye egy nem mindennapi tüdőgyulladás lett, később azt hitték, hogy már tudják mi az oka a levertségemnek.
Kihívták az orvost, aki megvizsgált és nagyon megijedt. Azt mondta, hogy csoda lesz, ha túlélem, majd több héten keresztül mindenféle tablettákat és injekciókat adott.
Napokig összevissza forgott minden, jóformán azt se tudtam, merre van fent meg lent. A falak meggörbültek és hullámoztak, a szoba sarkai megnyúltak és bizonytalan formákat mutattak, melyek a távolba vesztek. A plafon fokozatosan átlátszóvá vált, majd teljesen eltűnt, így tisztán láttam, ahogy az égen sötét felhőket kerget a szél. Az asztal lebegett, majd forogni kezdett, felemelkedett és eltávolodott, mígnem a körvonalai elmosódtak. Testem egyre könnyebbé vált, és ez boldogsággal töltött el. Ezután nevetni kezdtem, mert mulatságosnak tűnt, hogy olyan könnyűnek érzem magam, mintha egy szappanbuborék lennék, és oda tudok szállni, ahová csak akarok.
Szegény nagyanyám a kezemet fogta, hogy ne tudjak elszállni, és egyre csak azt ismételgette, hogy ne nézzek fel, csakis lefele, maradjak lent, ne hagyjam, hogy bármilyen erő felfele húzzon. Közben sírva imádkozott: – Drága jó mennyei Atyám, méltatlan vagyok arra, hogy meghallgass, most mégis szívből kérlek, inkább vedd el az én életem, csak a kis unokámét hagyd meg, mindörökké Ámen.
Ha valamit utáltam egész életemben, az nem más, mint az injekciós tű, és az oltás. Akkor azonban úgy éreztem, hogy sokkal több fájdalmat is megérdemelnék, csak hadd szúrjanak, akár meg is ölhetnek, nem kár értem.
>>> folytatása következik >>>
Dorombi meséi
Történet, tudományos ismeretterjesztés, világkép.
• „Csillagos mesék” – igaz történetek, tudományos-ismeretterjesztő írások, a világról alkotott személyes meglátások.
• „Alternatív fikciók” – különleges történetek, amelyek a valóságból kiindulva többé-kevésbé az írói képzelet termékei.
• „Közérdekű vélemények” – olvasói írások, kommentek, igényes tartalmi és erkölcsi kivitelben.
Tartalmas kikapcsolódás, művelődés, kellemes időtöltés.
