>>> előző rész folytatása >>>
Borbélynál (jegyzet)
Volt akkoriban a derék nagyszalontai polgároknak egy igen jó szokásuk. Nem mindenkinek volt rádiója, televíziója pedig szinte senkinek, az első, fekete-fehér képernyős készülékek éppen csak kezdtek megjelenni. Óriási antennákkal lehetett nagy nehezen befogni egy, vagy talán két adót, a műsorok pedig sok kívánnivalót hagytak maguk után. Ezért, az emberek inkább társaságba jártak. Na meg hova máshova, hát a borbélyhoz. Egyesek akár minden áldott nap, meló után, ha már nem egyből be a kocsmába, akkor legalább a borbélyhoz, mintsem rögtön haza az elszámoltató asszonyhoz meg a zsémbes anyóshoz.
A borbélynál ugyanis mindenki jól érezhette magát. Ott volt csak igazi közösségi élet! Nyugodtan lehetett szapulni az anyóst, és végre órákig, megszakítás nélkül beszélni a fociról. Volt ott mindenféle újság is, olvashatott mindenki kedvére, akár orrvérzésig, ha közben elaludt és a feje előrebukott. Ameddig az ember a sorára várt, a régi újságokkal kedvére csapkodhatta a legyeket, vagy az újakból felolvashatta a friss híreket. Aki viszont az igazán érdekes történetekre volt kíváncsi, jobban tette, ha inkább a borbélyokat hallgatta. Ők ugyanis mindig mindent tudtak, sőt, úgy tudtak mindent előadni, hogy a magamfajta emberkének egyszerűen tátva maradt a szája. Ilyenkor nem egyszer megtörtént, hogy betömték cukorkával, csak ne szóljak már megint bele a nagyok dolgába.
A szülők a gyerekeket úgy kéthetente egyszer küldték a borbélyhoz, így engem is: – Menj fiam nyiratkozni, ez egy tisztességes ház, mi nem teszünk olyat, hogy szaladjunk, hadd lobogjon a hajunk.
Mentem is mindig rendesen – alig vártam, hogy elteljen a két hét – többnyire egyenesen Figaro bácsihoz, aki a kedvenc borbélyom volt, mert különösen jól tudott beszélni a gyerekek nyelvén.
Figaro bácsinál általában két főtéma volt terítéken. Az első: – Súgd csak ide a fülembe, hány szeretőd van?
Más gyerektől hamar megtudhatta, hogy csak egyetlen egy, és azt is, hogy ki a szerencsés szívbéli kiválasztott, akihez érdemes ennyire hűségesnek lenni. Velem azonban nehezebb dolga volt, mert én ezt a titkot csak akkor voltam hajlandó elárulni, ha előbb ad valamit játszani. Így aztán, mire szép sorjában kiszedte belőlem mind a tizenkettő nevét, a borbélyüzletet már játszóházzá alakítottam. Az összes üres dobozból és üvegből várat építettem, majd barkóbáztunk, hogy milyen készítmények lehettek bennük, és azokat vajon hogyan gyártották.
Így értünk el szinte észrevétlenül a második főtémához: – Mi leszel, ha nagy leszel?
Az íratlan szabály alapján, meg kellett adni a foglalkozás első és utolsó betűjét, és az a játékos nyert, aki a megfejtést egyből kitalálta. Figaro bácsi máskor elég könnyen ki is találta, mert legtöbbször m-ő betűkre számíthatott. Persze, hogy könnyű volt kitalálnia, hiszen már vagy százszor hallhatta tőlem: mozdonyvezető. Most azonban valami teljesen szokatlant mondtam: cs–sz. Próbálkozott így, próbálkozott úgy, hogy megfejtse, de nem sikerült, ezért megkérte az összes borbélyt, végül kétségbeesésében már a vendégeket is, hogy próbálkozzanak ők is. A csősznél tovább azonban még együtt sem jutottak, így végül, miután a nyereményt felsrófoltam három szem cukorkára, én nyertem.
– Szabad a gazda? – kérdeztem jó hangosan.
– Szabad! – válaszolt kórusban az egész társaság.
– Ha szabad, akkor a megfejtés: csillagász.
Erre aztán nem gondoltak! Mondta is Figaro bácsi, hogy eddig ilyen még nem fordult elő, hogy közösen sem tudták kitalálni a megfejtést. Ráadásul ez a foglalkozás még különösnek is tűnik számára, ezért meg fogja jegyezni.
>>> folytatása következik >>>
Dorombi meséi
Történet, tudományos ismeretterjesztés, világkép.
• „Csillagos mesék” – igaz történetek, tudományos-ismeretterjesztő írások, a világról alkotott személyes meglátások.
• „Alternatív fikciók” – különleges történetek, amelyek a valóságból kiindulva többé-kevésbé az írói képzelet termékei.
• „Közérdekű vélemények” – olvasói írások, kommentek, igényes tartalmi és erkölcsi kivitelben.
Tartalmas kikapcsolódás, művelődés, kellemes időtöltés.