A válaszok meg vannak írva a csillagokban (32)
Kráterek (2)
>>> előző rész folytatása >>>
Kialakulás
Amikor egy nagy sebességű test becsapódik, „klasszikus” esetben a becsapódás hatására a felszín anyaga szabályosan kivetődik, és egy elsődleges kráter képződik. A kivetődött anyag egy része szintén becsapódhat, kisebb sebességgel, amely azonban elegendő ahhoz, hogy másodlagos krátert vagy krátereket hozzon létre.
Ezzel ellentétben, néha különös, szélsőséges esetek is előfordulnak. Például, a Szaturnusz egyik holdján, a Mimason, a Herschel egy olyan bemélyedt kráter, amelynek kivetett törmeléke jórészt nem is hullt vissza1.
Ha a becsapódás egy kicsivel nagyobb lett volna, valószínűleg az egész hold darabokra tört volna. A kráter átmérője ugyanis 130 km, ami a hold átmérőjének az egyharmada. A krátert körülvevő sánc csaknem 10 km, ami egy ilyen kis égitest esetében nagyon magasnak számít. A kráter középpontjában 6 km magasságba nyúló hegycsúcs emelkedik, ezért az egész hold olyan benyomást kelt, mintha „szeme” lenne.
A becsapódásos kráterek kialakulását mindenekelőtt maguk a becsapódó testek határozzák meg. Ezért, az ilyen kráterek kialakulási folyamatának a megértése csak a becsapódó testek forrásainak és jellegzetességeinek megismerése után lehetséges.
A becsapódó testek eredete
A modern csillagászatnak és űrkutatásnak köszönhetően egyre több általános és részletes adat áll a kutatók rendelkezésre, melyeknek feldolgozása folyamatosan történik. Mivel jelen ismeretterjesztő írásnak nem célja mélyen belemenni a tudományos részletekbe, az itt megadott felsorolás a becsapódó testek forrásairól és jellegzetességeiről mindössze néhány általános, a kráter-kialakulás könnyebb megértését elősegítő adatot tartalmaz.
Hargitai (2007) rendszerezése nyomán, a testek lehetnek úgynevezett belső lövedékek (bolygókörüli pályákon mozgó törmelék), illetve külső lövedékek (kisbolygók, Kuiper-öv objektumok, üstökösök). Nem elhanyagolható a bolygóközi anyag sem, melynek legismertebb megnyilvánulási formái a mikrometeorok és a finoman eloszlott részecskékből álló állatövi fény. Ezek azonban, a Földön nem kráterképző tényezők.
Bolygókörüli pályákon mozgó törmelék
A becsapódások során keletkező egyes lövedékek olyan nagy sebességre tehetnek szert, hogy nem hullnak vissza a bolygó felszínére. Azok, amelyek megmaradnak a bolygó gravitációs terében, bolygókörüli pályákra állnak. Ilyen pályákra állhatnak azok a maradványok is, amelyek az árapályerő hatására szétrobbanó holdakból származnak, vagy azok becsapódásos széttöredezése során keletkeznek. Az óriásbolygók gyűrűinek darabjai szintén bolygókörüli törmeléknek tekintendők.
Természetes származási lehetőségei mellett, a bolygókörüli törmeléknek azonban már van egy mesterséges, „civilizációs” forrása is, amit a kézikönyvek rendszerint elhanyagolnak, noha egyre kevésbé elhanyagolható. Ez nem más, mint az immár rengetegnek mondható űrszemét, amelyet ha nem tudnak a közeljövőben sem kellőképpen kezelni, nagyon komoly veszélyforrást fog jelenteni, mindenekelőtt az egyre szaporodó űreszközök számára.
Kisbolygók
A kisbolygók a Naprendszer síkjából érkeznek. Nevükre azonban némileg rácáfolnak, ugyanis meglehetősen nagy méretű objektumok, melyek az üstökösöknél jóval nagyobbak is lehetnek.
Az elsőként felfedezett kisbolygó, egyben a legnagyobb is – átmérője 1000 km. Giuseppe Piazzi olasz csillagász 1801. január 1-jén fedezte fel, és Szicília védőistennőjének tiszteletére Ceresnek nevezte el. Carl Friedrich Gauss, minden idők legnagyobb német matematikusa, aki csillagász és fizikus is volt, új pályaszámítási módszerével kiszámította, hogy a Ceres bolygópályán halad, amely teljes egészében a Mars és a Jupiter útvonalai között húzódik. Az igencsak meglepő pálya miatt, többen arra a következtetésre jutottak, hogy megkerült az a hiányzó bolygó, amelyet az Uránusz 1781-es felfedezése után kezdtek el keresni. A keresést a Titius-Bode szabályra alapozták, mely szerint a bolygók Naptól való távolságai nagyjából egy számsort követnek. Az Uránusz ugyanis beillett a szabály jósolta helyre, de 2,8 csillagászati egységre a Naptól maradt egy üres hely.
Még nagyobb meglepetést keltett, amikor Heinrich Olbers 1802-ben bejelentette, hogy ő is talált egy gyorsan mozgó 7 magnitúdós objektumot, amely a Cereséhez hasonló pályán kering a Nap körül, és amelyet Pallasnak nevezett el. A meglepetések sorozata folytatódott, amikor a harmadik kisbolygót, a Júnót 1804-ben felfedezték, 1807-ben pedig a negyediket, amely a Vesta nevet kapta. Utóbbi az egyedüli, amely időnként szabad szemmel is látható, egyébként a kisbolygók általában halványak, mivel nincs saját fényük, csak a napfényt verik vissza.
Ha a Mars és Jupiter közötti térségben keringő összes kődarabot kisbolygónak tartanánk, számuk több mint százezerre lenne tehető. Mivel azonban össztömegük a Holdét sem éri el, vitatható, hogy minden ilyen objektum kisbolygónak minősüljön, vagy inkább csak azok, amelyek egy bizonyos méret- vagy tömeghatárt meghaladnak. Mivel ezek a kis bolygószerű testek még közepes méretű távcsövekkel vizsgálva is, a csillagokhoz hasonlóan, pontszerű fényforrásoknak tűnnek, nem pedig kerek körvonalú bolygóknak, William Herschel az aszteroida, azaz „csillagszerű” nevet adta nekik.
A jelenleg ismert kisbolygók átmérője 1000 km-től, kevesebb, mint 1 km-ig terjed. Noha már több mint 6000 közülük nevet kapott, hozzávetőlegesen csupán 200 olyan ismeretes, amelynek átmérője meghaladja a 100 km-t. A legtöbb azonban ennél jóval szerényebb méretekkel rendelkezik. Az Ida kisbolygó, amelyről a Galileo űrszonda 1993-ban készített felvételeket, csak 58 x 23 km – igaz, ennek holdja is van, az 1,6 x 1,2 km-es Dactyl. Más objektumokhoz képest azonban még az ilyen méretek is nagyoknak számítanak.
Mivel sűrűségük nagy, a kisbolygók viszonylag kis sebességgel is képesek legalább akkora krátert ütni, mint egy velük azonos méretű, sokkal gyorsabb üstökös. A kisbolygók viszonylag alacsony, mindössze 10–15 km/s ütközési sebessége a bolygókkal megegyező irányban való keringésük következménye – többségük a Mars és Jupiter közötti sávban található. Általában bolygócsírák (planetezimák) maradékának tartják őket. Hatásuk nagyobb a belső bolygókon, mint a külsőkön. A „földsúroló” kisbolygók, amelyek a Földet megközelítő pályán mozognak, a Kuiper-övből is származhatnak. Jelenleg mintegy 150 földsúroló kisbolygó ismeretes, azonban legalább további ugyanennyi felfedezése várható.
A nagyobb kisbolygók megközelítőleg gömb alakúak, sok kisebb testre viszont az elnyújtott vagy szabálytalan forma jellemző. Összetételük alapján három típusuk ismeretes: C-típusúak, amelyek szenes kőmeteoritokhoz (kondritokhoz) hasonló testek, S-típusúak, amelyeknek magas a vas- és magnézium-szilikát tartalmuk, és M-típusúak, melyek csaknem teljesen vas és nikkel elegyéből állnak.
A kisbolygók névadásának joga általában a felfedezőt illeti, de vannak kivételes esetek is, amelyekkel kapcsolatban néhány kis adoma ismeretes. Johann Palisa osztrák csillagász például, miután felfedezte a 250-es számú kisbolygót, a névadás jogát 50 fontért eladta Albert von Rothschild bárónak, ő pedig a saját felesége után Bettinának nevezte el. A régebbi, főleg mitológiai elnevezésekkel ellentétben, az újabb nevek általában a felfedező érdeklődési körét tükrözik. Így történhetett meg, hogy Mozart és Debussy társaságához később McCartney és Clapton is csatlakozott.
>>> folytatása következik >>>
Dorombi meséi
Történet, tudományos ismeretterjesztés, világkép.
• „Csillagos mesék” – igaz történetek, tudományos-ismeretterjesztő írások, a világról alkotott személyes meglátások.
• „Alternatív fikciók” – különleges történetek, amelyek a valóságból kiindulva többé-kevésbé az írói képzelet termékei.
• „Közérdekű vélemények” – olvasói írások, kommentek, igényes tartalmi és erkölcsi kivitelben.
Tartalmas kikapcsolódás, művelődés, kellemes időtöltés.
A Szaturnusz Mimas holdját William Herschel angol csillagász fedezte fel 1789-ben. Az említett kráter a hold felfedezőjének tiszteletére lett elnevezve.