A válaszok meg vannak írva a csillagokban (31)
Kráterek (1)
>>> előző rész folytatása >>>
KRÁTEREK
A becsapódásos kráterek – avagy impakt kráterek, asztroblémek, sebhelyek, bombatölcsérek – kör alakú mélyedések, melyeket szilárd felszínekbe becsapódó testek („lövedékek”) hoznak létre. Ezek tehát kozmikus erózió hatására keletkeznek, nem a vulkanizmus velejárói, mint a vulkanikus kráterek. A két típust néha mégis elég könnyű összetéveszteni. Annál inkább, mivel mindkettő más égitesteken is létezik, ahol az idő „vasfoga” talán megkímélte eredeti alakjukat, de az embernek nincs lehetősége kőzeteket gyűjteni és vizsgálni. A Földön pedig hiába adott minden feltétel a közvetlen anyaggyűjtéshez és kutatáshoz, ha a felszínformáló erők idővel gyakorlatilag eltüntetik a krátereket. A Holdon például sokszor a nagyon régi kráterek is épebben megmaradnak, mint a Földön a jóval fiatalabbak. Minél régebbiek a kráterek, vizsgálatuk és megkülönböztetésük annál nehezebb. A tudományközi (interdiszciplináris) együttműködés persze sokat segíthet ezen a téren is, itt első sorban a geológia és a planetológia közeli viszonyára gondolok.
A Hold az egyetlen olyan égitest a Naprendszerben, amelynek felszíne a Földről kis távcsővel is világosan megfigyelhető. A távcső feltalálása után, Galileo Galilei itáliai természettudós (csillagász, fizikus, matematikus, bölcsész) megállapította, hogy égi kísérőnk helyrajzának (topográfiájának) legfontosabb és legkülönösebb alakzatai a hegységek és a kisebb-nagyobb kráterek. 1609-ben Galilei megkezdte a Hold krátereinek leírását és még abban az évben elkészült az első holdtérkép. Egy évvel később, 1610-ben Galilei (1983, 1986) meghatározta a Hold hegyeinek magasságát, és nagyon pontos eredményekre jutott, melyeket a későbbi precíziós mérések egyértelműen igazoltak. A kráterek alaktani (morfológiai) megkülönböztetése azonban nagyon sokáig akadályokba ütközött, és néha még ma sem túl egyszerű, mivel a legkülönbözőbb átmérőjűek és lepusztulásúak lehetnek.
A tudósok több száz éven át úgy vélték, hogy minden földi kráter vulkanikus eredetű. Ráadásul, ezt a nézetet más égitestekre, így a Holdra is vonatkoztatták. A teljes 19. század ebben a hiedelemben telt, és ezt tudományos kiadványokban is közzétették. Ilyen például Schrödler (1853) természetrajzi könyve, amely a Hold hegyeinek vulkanikus eredetét majdnem bizonyosnak állítja.
Meglepő módon, még a 20. század első két évtizedének szakirodalmában is ennek a hagyományos, immár „klasszikusnak” nevezett nézetnek további kategorikus megállapításait találjuk, noha a becsapódásos elmélet akkor már javában létezett, mi több, bizonyítást nyert, miután G. K. Gilbert azt még az 1890-es években laboratóriumi kísérletekkel alátámasztotta. Baló (1902) csillagászati földrajzában még mindig a Hold hegyeinek vulkanikus eredetét fenntartó téves nézetek kapnak helyet, melyek szerint a kör alakú mélyedések régen kialudt vulkánok kráterei, ugyanakkor az óriási gyűrűhegységek zilált alakja és a kráterek nagyon nagy száma azt bizonyítják, hogy a Hold erősebb vulkáni működésnek volt színtere, mint a Föld. Márki (1918) földrajzkönyvében pedig egyenesen a ma már tarthatatlan nézet szerepel, hogy ezek a vulkanikus eredetűnek mondott kráterek úgymond még akkor keletkeztek, amikor a Hold folyékony anyagát gyenge kéreg vonta be, melynek repedésein minduntalan előbuggyant belsejének folyós anyaga.
Az égitestek krátereinek keletkezését kizárólag vulkanikus eredettel magyarázó szinte dogmatikus elmélet széles körben való elfogadottsága mai nézőpontból érthetővé válik, ha figyelembe vesszük, hogy földi viszonylatban is csak az 1920-as években került sor először egy kráter becsapódásos eredetének az általános elismerésére. Ez nem más, mint az USA Arizona államában lévő Meteor Crater, más néven Barringer vagy Diablo kráter. Ennek átmérője 1,2 km, kora 20000 év, a becsapódó test pedig egy 45 méteres, 30000 tonnás vasmeteor volt. Ma is ez az egyik legismertebb becsapódásos kráter, noha vannak nála sokkal nagyobb és régebbi kráterek is, amelyeket jóval nagyobb becsapódó testek okoztak. A Földön mintegy 150 hasonló, részletesen leírt kráter található, főleg Kanadában, az USA-ban, Oroszországban és Ausztráliában.
A Barringer (Meteor) kráter – amely a Diablo-kanyon közelében, egy vízszintesen települt mészkövekből és homokkövekből felépült platón található – nagyjából olyan, mint egy 180 m mély, 62 millió m3 térfogatú kör alakú üst, meredek falakkal besüllyedve, amelyet 800 m széles földsánc vesz körül.
Az „üst” fenekét homok és édesvízi képződmények borítják. A sánc a plató fölé 35–50 m magasságba kiemelkedik, rétegei 80°-ig emelkedő dőlést mutatnak. A sáncot borító törmelék kisebb és nagyobb darabokat, háznagyságú kőtömböket is tartalmaz. Mivel a közelben vulkáni kúpok is vannak, az „üstöt” eredetileg gázrobbanás következtében keletkezett kráternek tartották. Ezt a feltevést azonban megcáfolták, mivel kiderült, hogy a rétegeket semmiféle kürtő nem töri át, és vulkanikus eredetű anyag nincs benne. A kráter körül viszont, 9 km távolságig rengeteg vasmeteorit darabot találtak szétszóródva, melyekből a legnagyobbak súlya több száz kg. A legtöbb darab közvetlenül a kráter széléről került begyűjtésre. Ezek együtt több mint 4 tonnát nyomnak, és mint a Diablo-kanyon vasai ismeretesek.
Mivel egyre szaporodtak a kráter becsapódásos eredetét alátámasztó érvek, benne több fúrást mélyítettek, azzal a céllal, hogy megállapítsák, van-e a mélyben egy nagy méretű meteorit. Ilyet ugyan nem találtak, ám a becsapódásra újabb bizonyítékok kerültek napvilágra. A fúrások ugyanis kimutatták, hogy 250 m mélységben, a szálban álló alapkőzet feletti rétegek kőzetei nagy nyomás és hőség hatására átalakultak, palás homokkővé vagy horzsakőhöz hasonlatossá váltak. Egészen 180 m mélységig rengeteg nikkelvas-darabkát találtak bennük. Ezek között soknak héjas gumó kinézete van. A gumók belseje nikkel-vasból, kérgük oxidokból áll.
A 20. század második felében a tudományos világ már mindkét keletkezési elméletet magáénak vallotta. Voroncov-Veljaminov (1951-1953) csillagászattana szerint a holdcirkuszok gyűrűalakja és eredete szorosan összefüggenek, erre vonatkozóan pedig két feltevés létezik. Az egyik kimondja, hogy ezeket a krátereket nagy meteorok okozták, amelyek a bolygóközi térből estek a Holdra. A másik szerint, ősidőkben lefolyt hatalmas vulkanikus működések hatására keletkeztek. Alexei P. Pavlov akadémikus szerint, bizonyos feltételek között ezek a működések nem kitörésekben, hanem lávaömlésekben nyilvánulhattak meg, így az illető holdcirkuszok tulajdonképpen kihűlt lávatavak lehetnek. Fuha és Kertész (1976) a kétféle keletkezési lehetőséget általánosan elfogadják, azzal a kijelentéssel, hogy a krátereket kétféle erő hozta létre: a belső, vulkanikus eredetű erő, és a külső, a nagyméretű meteorok becsapódásából eredő erő.
A múlt század vége felé és az ezredforduló utáni években egyre elfogadottabbá válik az a nézet, mely szerint a kráterek képződését illetően a becsapódásoknak különös jelentőségük van. Szili (2002) leírásából kitűnik, hogy a Hold kialakulásával egyidős regolitot (törmelékes kőzetösszletet) óriási méretű bolygókezdemény-zápor hozta létre, a krátereket pedig legtöbbször meteorok becsapódásai alakították ki.
A becsapódásos kráterképződést jelenleg a tudomány már egyetemes érvényű, megkérdőjelezhetetlen tényként kezeli. A holdtengerek a mai általános álláspont szerint becsapódásos medencék, melyeket többé-kevésbé feltöltöttek a lávaömlések. A holdi tengerek talaja ugyanis, összehasonlítva a felföldekével, viszonylag sima. Egészen bizonyosnak tartják, hogy valamilyen folyékony vagy képlékeny anyag töltötte fel ezeket a területeket, miközben mélyen eltemette az elsődleges felszíni alakzatokat, amelyeknek ma csupán a csúcsai nyúlnak a „tengerek” alapszintje fölé. A látvány alapján a csillagászok általában lávafeltöltésekre gondolnak, bár egyesek szerint a tengereket feltöltő anyag nem láva, hanem a világűrből folyamatosan érkező meteorok becsapódása során, a Hold felszíni kőzeteiből keletkezett por.
A Hold látható felén legalább tizenöt nagy méretű holdtenger (mare) létezik, érdekes módon azonban, a Hold túlsó oldalán csak egyetlen, a Moszkva-tenger. A jelenség egy lehetséges magyarázata szerint, az égitest innenső felébe egy hatalmas üstökös csapódott be, amely óriási sebhelyekként hagyta maga után a tengereket. Az Apollo-program által a Holdra telepített szeizmométerek mérései alapján az égitestnek valószínűleg részben megolvadt övezettel körülvett kisméretű, 750 km-es, vasban gazdag magja van, szilárd köpenyének vastagsága mintegy 1000 km, kérgének vastagsága pedig 60–75 km – a Hold túlsó oldalán a kéreg körülbelül 15 km-rel vastagabb.
A holdi tengerek alatti tömegkoncentrációk (masconok) szintén becsapódásokkal hozhatók összefüggésbe. A köpeny anyagából jöttek létre, amely a becsapódáskor visszapattanó felszín alatt felboltozódott.
A Mars kráterezett felszínéről először 1965-ben a Mariner-4, a Merkúréról pedig a Mariner-9 közvetített fényképeket. Krátereket azonban olyan kis méretű égitesteken is sikerült lefényképezni, amelyeken vulkáni tevékenység nem lehetséges, ez pedig a becsapódásokat egyértelműen bizonyítja.
>>> folytatása következik >>>
Dorombi meséi
Történet, tudományos ismeretterjesztés, világkép.
• „Csillagos mesék” – igaz történetek, tudományos-ismeretterjesztő írások, a világról alkotott személyes meglátások.
• „Alternatív fikciók” – különleges történetek, amelyek a valóságból kiindulva többé-kevésbé az írói képzelet termékei.
• „Közérdekű vélemények” – olvasói írások, kommentek, igényes tartalmi és erkölcsi kivitelben.
Tartalmas kikapcsolódás, művelődés, kellemes időtöltés.
