A válaszok meg vannak írva a csillagokban (9)
Önéletrajz gyerekszemmel (8)
>>> előző rész folytatása >>>
Csigák (jegyzet)
A csigaverseny általában úgy kezdődött, hogy nagyanyám kézen fogott és azt mondta: – Gyere, menjünk, tudom, hogy alig várod, csak ide megyünk, a közelbe.
Így indultunk el mi ketten sétálni, kéz a kézben, nagy egyetértésben, a legkedveltebb útvonalamon, végig az Aradi úton, a Kölesér hídján át, egészen a temetőig. Tiszta szerencse, hogy nem járt arra valami jómadár, mert biztosan kicsúfolt volna minket: „egy pár szerető, holnap lesz az esküvő…”, „egyik másik bolondja, felmentek a toronyba, megkérdezték hány óra, fél tizenkettő, bolond mind a kettő…”.
A temetőkert kapujánál nagyanyám mindig tartott egy kis előadást, amelyet türelmesen kellett meghallgatnom, mert „türelem rózsát terem”. Hiába jeleztem kézzel-lábbal, hogy ezt már unos-untalan ismerem, annyiszor hallottam, hogy már kívülről fújom az egészet, mégis elmondta, hogy ez itt a temető, itt van eltemetve nagyapám, aki ha élne, olyan szövetből szabna nekem nadrágot, amilyet a boltban nem lehet kapni. Utána pedig úgy megvarrná, hogy nem szakadna ki, mint ez a hitvány bolti portéka, ami most rajtam van. Különben lehet, talán mintha már mondta volna, de mivel nem biztos benne, inkább most is elmondja, hogy a második úton kell menni balra. Nehogy az elsőn menjek, mert eltévedhetek. A következő mondatot, hogy jól van, megengedi, hogy én menjek előre, legtöbbször már meg se vártam. Mindjárt indul ő is, csak előbb elteszi a zsebkendőjét. Mire ezt elmondhatta volna, árkon-bokron túl voltam.
Amikor nagyanyám megérkezett a sírhoz, én már javában gyűjtöttem a csigákat. Mindig jó sok volt belőlük, kicsik és nagyok egyaránt, de voltak szép számmal üres házak is. Az üresek azonban akkor nem érdekeltek, ezért előbb gondosan megvizsgáltam mindegyiket, hogy csak olyanokat szedjek össze, amelyekben laknak.
A csigákat két jól megkülönböztethető csoportba tereltem: az egyikbe a ronda fehérre kimeszelt házú csúnyákat, a másikba csakis a szépeket, vagyis a gyönyörű fekete-fehér csíkokkal díszített házúakat. A dobozok nagyanyám táskájában voltak, de ő nem adta rögtön ide őket.
– Előbb játsszál még egy kicsit, addig éppen kigyomlálom ezeket a gazokat… – mondta minden egyes alkalommal, ahányszor csak kimentünk a temetőbe.
Vette a kis kapáját és nekilátott, miközben halkan, könnyes szemmel sóhajtozott: – Drága jó Atyám, nézd mit tettek az én hites párommal…
Körülnéztem, de nem láttam semmilyen jó atyát, ezért megkérdeztem, ki az a jó atya és hol van, mert nem látom.
– A lényeges dolgok nem mindig láthatóak, bizony rájössz te is erre, amikor majd nagy leszel… – válaszolta, de ettől akkor egy cseppet sem lettem okosabb.
Alig bírtam magammal, pedig még csak a gyomlálás elején tartott. Folyton közbe kotnyeleskedtem: – Vannak még gazok? Hány gaz van még? Mikor lesz már kész? Meddig lesznek még gazok?
Nagyanyám azonban rám se hederített, csak tovább sóhajtozott: – Vannak bizony drágám, vannak még elegen… gazok… azok a gazok. Elvitték szegényt, mert a kis varrógépe mellett volt neki egy nagy is… a jó szívével pedig megengedte annak az ágrólszakadt szerencsétlen flótásnak, hogy varrjon vele magának ingyen egy nadrágot… mert a régi, ami azon az istenadtán volt, már annyira foltos volt, hogy kilátszott belőle a gatyája…
Nagyon untam az egészet, nem is nagyon értettem, meg nem is nagyon érdekelt, ezért inkább felajánlottam, hogy segítek lapátolni a kis lapátommal, csak adja már ide a dobozokat.
– Adom már lelkem, adom, csak még ezt az egy gazt hadd intézzem el… erre feljelentették, hogy másokat ingyen dolgoztat… kulák listára tették a semmiért, onnan aztán nem lehetett lekerülni… a sógora meg ráhozta az elvtársakat… a saját sógora! Az asztalt arrább lökte, a széket kitette a konyha közepére, a sáros bakancsát rá a sámlira, fújta a füstöt, mint a gyárkémény… a hamut és a sok cigarettavéget mind egy szálig a földre szórta, pedig lett volna mibe hamuzni…
A megígért dobozokra próbáltam ismét emlékeztetni nagyanyámat, de hiába, egyik fülén be, a másikon ki, mondhatta neki az ember, nem sok foganatja volt.
– Ott agitált, mint a veszett, miközben megitta az egész üveg bort… de ez nem volt elég, jöttek az elvtársai, a hordót meg csapra verték… már alig állt a lábán, de még mindig ott hadonászott a piros pártkönyvével, ameddig alá nem írta az én kedves uram azt a listát, hogy önként beadja a kisgépet abba a koteksz szövetkezetbe. Aztán önként elvitték a nagy gépet is, utána meg a műhely teljes felszerelését, még a régi szerszámokat is, amiket annak idején nem vittek el az oroszok, mert azok azt se tudták, hogy mire valók… de még a szabókrétáját is elvitték… a gazok… na, kicsikém, még egy gaz és már rögtön meg is vagyok – folytatta nagyanyám a fogyni sehogy sem akaró gazok gyomlálását.
– Csigák… – próbálkoztam kétségbeesetten, mert az elálmosodott jószágok behúzódtak a házaikba, amelyek pedig még ébren voltak, kizárólag a búvóhelyük irányába akartak mászkálni, éppen oda vissza, ahonnan nagy nehezen begyűjtöttem őket. Persze megint kár volt a gőzért, nagyanyám rám se nézett, nem is velem beszélgetett, hanem a gazokkal.
– Lapátolj csak a kis lapátoddal, annyit amennyi jól esik. Lapátoltak ők is szegények eleget, csak a lapátjuk volt nagyon nagy, és énekelni kellett nekik… „édes lapát itt vagyunk, érted élünk és halunk”… Aztán mikor már látták, hogy a halálán van, mert úgy agyondolgoztatták, teletömték rizskásával, hogy látni lehessen milyen jó dolga volt ott, ha még mindig ilyen jól van lakva. Utána meg beadtak neki valamit, amitől olyan pirospozsgás lett az arca, mintha mindjárt ki akarna csattanni az egészségtől, a hasa meg úgy felfúvódott, mint egy díjbirkózónak… Meg is halt szegénykém nemsokára, miután hazahozták a Dunacsatornától… a gazok… azok a gazok…
Amikor már itt tartott a sóhajtozással, addigra végre-valahára elfogytak a gazok, én pedig megkaphattam a várva-várt dobozokat. Mit bántam én a szabókrétát, amikor a csigák sokkal fontosabbak voltak. Végre mindkét csoportot beterelhettem a saját gyúrótermébe.
Miután haza értünk, rögtön megkezdtem az előkészületeket. Kicsiket külön, ők csak a junior kategóriában indulhatnak, nagyokat megint külön, mindet szépen rá a startvonalra. A közepesekkel némi gondban voltam, de végül magamtól beláttam, hogy azért mégse lennék teljesen igazságos, ha a gyönyörű csíkosoknál minden közepest a kicsik csoportjába tennék, a ronda fehéreknél pedig minden közepest a nagyokéba, ezért őket egyelőre félretettem. Jók lesznek tartalék játékosoknak, vagy rendezek velük egy döntőt, ha az eredmény netalán-tán döntetlen lesz.
Lezajlott néhány futam rendesen, de a csigák végül mindig megunták a dicsőséget. Ígérhettem én nekik fűt-fát, összehordhattam hetet-havat, szedhettem tücsköt-bogarat, eszük ágában se volt kidugni még a szarvuk végét sem. Tapasztalatból mondom, hogy a „csigabiga gyere ki, ég a házad idekint” az égvilágon semmit nem segít, sőt, legtöbbször ettől csak begurulnak és még jobban behúzódnak. Azt meg, hogy „ha nem jössz ki megbánod, nem leszek a barátod”, vagy nem veszik komolyan, vagy már meg se hallják, mert addigra már régen alszanak. Ráadásul, olyankor rendszerint már vészesen kezdett beesteledni, amit nagyon nem szerettem, főleg a kötelező fog- és lábmosás miatt. Ez nem igazság! Nem elég a fogmosás, nekem még lábat is kell mosni, miközben ők azt tehetnek, amit akarnak! Az utolsó futamot bezzeg teljesen elrontották, most pedig, mint akik dolgukat jól végezték, szépen pihennek a kényelmes kis házikójukban. Nem hagyhatom ennyiben! Főleg ami a lábmosást illeti. Mossanak csak ők is szépen lábat lefekvés előtt, gyerünk csak, mindet bele a fürdőkádba, egy kis vizet alájuk, de nem túl sokat, nehogy a végén még megfulladjanak, és másnap ne tudjanak indulni a legfontosabb versenyszámban. Merthogy azok nem akármilyen versenyek voltak ám! Közben ugyanis illendő nevet adtam nekik: fürdőkádas csigaolimpia. Holnap éppen a maratoni hajtás következik, ezért nagyon fontos, hogy a fiúk jó kondiban legyenek.
A fiúkat azonban még az se nagyon hatotta meg, hogy egy kis olimpiai zászlót készítettem nekik. Pedig a lobogóra a legszebb csiga csíkos házát rajzoltam, és a nővérem kötőtűjéből készített zászlórúdra a hajcsatjával jól ráerősítettem, hogy végre nagy titokban kitűzhessem. Igaz, hogy az olimpiai lángot nem tudtam meggyújtani, mert nem találtam a gyufát, de azért legalább egy kicsit értékelhették volna a hálátlanok az értük tett erőfeszítéseimet. Dehogy maradtak a fürdőkádban, reggelre úgy szanaszét mászkáltak, hogy zseblámpával is alig lehetett őket megtalálni. Ez a kis malőr sajnos több alkalommal, hasonló módon megismétlődött. Végül, miután egyik kedvencemet elővettem a zsebemből, hogy az ebédből ő is részesülhessen, betelt a pohár. Csak véletlenül ejtettem bele a tálba, mégis, a családi sportbizottság, amelyben persze a drágalátos nővérem is nyakig benne volt, azonnal megvétózta az olimpiát, és még a soron következő olimpia későbbi időpontokra tervezett selejtező versenyeit is letiltotta.
>>> folytatása következik >>>
Dorombi meséi
Történet, tudományos ismeretterjesztés, világkép.
• „Csillagos mesék” – igaz történetek, tudományos-ismeretterjesztő írások, a világról alkotott személyes meglátások.
• „Alternatív fikciók” – különleges történetek, amelyek a valóságból kiindulva többé-kevésbé az írói képzelet termékei.
• „Közérdekű vélemények” – olvasói írások, kommentek, igényes tartalmi és erkölcsi kivitelben.
Tartalmas kikapcsolódás, művelődés, kellemes időtöltés.
