A válaszok meg vannak írva a csillagokban (10)
Önéletrajz gyerekszemmel (9)
>>> előző rész folytatása >>>
Olvasóverseny (jegyzet)
Az egész csillag ügy első osztályos koromban kezdődött az iskolai olvasóversenyen. Jó ötlet volt olvasóversenyt rendezni a gyerekeknek, miután megtanulták írni-olvasni a betűket, szavakat, és már kívülről fújták a Zengő ABC-t. Nem is volt ezzel semmi baj, a bírálóbizottsággal viszont gondjaim akadtak.
A bizottság tagjai arra készültek, hogy a legszebben és leghibátlanabbul felolvasó pionírokat1 megjutalmazzák, mégpedig egy első, egy második és egy harmadik díjjal, továbbá kilátásba helyezték, hogy mindenki kap – nem tévedés – egy egész szem savanyú cukorkát, csak úgy, a részvételért.
Az első díj egy óriási doboz csokoládé-bonbon volt – rögtön látszott rajta, hogy ez az, amiért érdemes mindent megtenni. A második díj – egy közepes méretű csokoládé – nem igazán volt mutatós. A harmadik pedig, egy olyan kicsi csoki volt, hogy kisebbet talán nem is gyártottak. Ha azt mondom, hogy két harapásból el lehetett tüntetni, bizonyára sokat mondok.
Készült szorgalmasan mindenki a versenyre, úgy, ahogy addig még soha ilyesmire! Különösen az első díj, és a hozzá beígért, úgy az ellenőrzőbe, mint a naplóba beírandó csillagos tízes2 izgatta a leendő résztvevők képzeletét.
Az olvasóverseny annak rendje és módja szerint lezajlott, ám a végén nem várt eredmény született. A nebulók ugyanis rácáfoltak a fegyelmezetlen jelzőre, és olyan jól felkészültek, hogy közülük hárman, a verseny feladatait teljesen hibátlanul, minden szempontból kifogástalanul teljesítették. Így aztán, teljesítmény alapján nem lehetett eldönteni, hogy a háromból vajon kinek kellene odaítélni az első, a második, illetve a harmadik díjat.
Elszaladhatott volna valaki három egyforma csokoládéért a sarki boltba, de ezt nem tették. Talán nem jutott senkinek eszébe egy ilyen megoldás, vagy egyeseknek nem volt kedvük szaladgálni, esetleg nem volt rá anyagi keret, de az is lehet, hogy egészen más oka volt, amely valószínűleg már soha nem fog kiderülni. Akkor nem értettem, tulajdonképpen a mai napig sem értem, ha már nem volt lehetőség gyorsan vásárolni három egyforma csokoládét és kiosztani azokat a három első helyezettnek, vajon miért nem osztották el három egyenlő részre annak az aránytalanul nagy, csokoládé-bonbonos doboznak a tartalmát, és miért nem adták inkább oda a három elsőnek a mindegyiküket egyformán megillető egyharmad részt? Ehelyett, egy meglehetősen különös megoldáshoz folyamodtak: a három tanuló nevét felírták egy-egy cédulára, a cédulákat bedobták egy lyukas kalapba, majd egymás után azokat onnan kihúzták. Ezzel az igencsak kétes módszerrel kisorsolták, hogy ki legyen az első, a második, és a harmadik helyezett.
Nekem aztán első pillanattól nem tetszett ez az eljárás, amit azon nyomban meg is mondtam az elbírálóknak, de persze nem érdekelte őket a véleményem. Pedig nem tévedtem, mert minden hajszálpontosan úgy történt, ahogy már előre megéreztem: persze, hogy az én nevemet húzták ki harmadiknak. Megkaptam azt a nyavalyás kis csokoládét, én azonban odalöktem az asztalra: az effajtát egyék meg ők, mert én nem ezt érdemlem!
Lett ám rendes cirkusz a dologból! Anyámat tüstént felhívatták az iskolába, hogy foglalkozzon többet a nevelésemmel, mert még egy ilyen megnyilvánulás a részemről, és noha éltanuló vagyok, pártunk és kormányunk nevében úgy kicsapnak, mint a huzat. Gondolták, otthon anyám beszél apámmal, ő meg majd jól elver a nadrágszíjjal, de valami egészen más történt: a szüleim elvittek fagylaltozni és vettek nekem egy akkora csokoládét, hogy három napig tartott mire kivégeztem.
Fagylaltozás közben apám megkérdezte: – Mit olvastak fel a gyerekek a versenyen?
Kihúztam magam, és büszkén rávágtam: – Vlagyimir Iljics Lenin elvtárs műveit! Szépen ki volt velük rakva az egész asztal, nem is fért rá az összes, annyi volt, hogy még a pótasztalra is jutott belőlük. Na meg a vége felé, miután az a bácsi elment, akit senki se ismert, mert nem mutatkozott be, amikor az egyik tanító néni azt mondta a másiknak, hogy most már előveheted, valahonnan előkerült még egy könyv, valami aranytoldi. Azt azonban már kinyitva adták ide, nem láttam a fedelét. Na de nem is volt az olyan fontos, mert csak nagyon keveset kellett felolvasni belőle, az idő pedig már úgy eltelt, hogy nemsokára az egésznek vége lett.
Szüleim összenéztek. Látszott rajtuk, hogy nem igazán tudják, most sírjanak, vagy inkább nevessenek? Nem értettem, hogy ezt vajon miért nem tudják eldönteni? Ha ennyire bizonytalanok, miért nem döntik el sorshúzással?
Amit mondtak, az viszont egyértelmű volt: – Ha neked aranytoldi, akkor holnap menjél fel a padlásra, és ott majd jól nézzél körül!
Közben a fagylalt rohamosan fogyni kezdett, anyám szeméből pedig csak nem akart kijönni az a porszem, amelyet a zsebkendőjével olyan ügyetlenül beledörzsölt. Mivel ennél többet nem akartak mondani, a fagylaltozás pedig már úgyis a végéhez közeledett, már csak annyit kérdeztem, hogy nem mehetnék fel már ma a padlásra? Erre azonban határozott nemleges választ adtak, szó se lehet róla, ma ott nekik van dolguk, szeretnének kitakarítani, és néhány dolgot elrendezni.
Másnap az osztályban új padtársam lett, mert minden gyereket másik padba ültettek. Ennek lett a következménye, hogy a továbbiakban már nem figyeltünk az órákon. Mindenki inkább a szomszédjával beszélgetett, de különben is, közeledett a nyári szünidő, így egyszerűen már nem lehetett bírni velünk. Az utolsó tanítási napon kimehetett az egész osztály az udvarra játszani – ott aztán kiderült, hogy nem csak minket engedtek ki, hanem más osztályok tanulóit is. Mire jól belejöttünk volna a játékba, már mehettünk haza.
>>> folytatása következik >>>
Dorombi meséi
Történet, tudományos ismeretterjesztés, világkép.
• „Csillagos mesék” – igaz történetek, tudományos-ismeretterjesztő írások, a világról alkotott személyes meglátások.
• „Alternatív fikciók” – különleges történetek, amelyek a valóságból kiindulva többé-kevésbé az írói képzelet termékei.
• „Közérdekű vélemények” – olvasói írások, kommentek, igényes tartalmi és erkölcsi kivitelben.
Tartalmas kikapcsolódás, művelődés, kellemes időtöltés.
A kommunista időszakban a romániai „pionír” magyarországi megfelelője a „kisdobos”, illetve az „úttörő” volt.
Magyarországi megfelelője: csillagos ötös.