A válaszok meg vannak írva a csillagokban (23)
Találkozások (1)
>>> előző rész folytatása >>>
TALÁLKOZÁSOK
A Föld légkörébe minden évben nagyjából kétezer meteor érkezik. A meteorok néhány ezer fokos hőmérsékletűre felizzanak és ionizálják körülöttük a levegőt, miközben folyamatosan veszítenek a tömegükből. Azok, amelyekből fél méternél kisebb átmérőjű testek maradnak, a légellenállás hatására oly mértékben lefékeződnek, hogy végül egyszerűen csak úgymond lehullnak az égből. A nagyobbak viszont gyakran szinte eredeti sebességükkel, 20–70 km/s, becsapódnak a felszínbe (Hargitai 2007).
Ilyen volt 1947-ben, a Szibériában becsapódott, több darabra robbant, három méteres vasmeteor. Magáról a becsapódásról nem készült fényképfelvétel, mint ahogy tudomásom szerint egyetlen más földi meteorbecsapódásról sem. Olyankor rendszerint nincsenek szemtanúk, ha pedig mégis vannak, nem a fényképezés a pillanatnyi foglalatosságuk. A becsapódások nyomai viszont általában jól dokumentálhatók, néha akár közvetlenül az események után.
Bár becslések szerint évente több száz meteor eléri a felszínt, maradványaik gyakran szétszóródnak, így esetenként általában csak néhány meteoritot szoktak megtalálni. Ennek ellenére, meteorok már nem egyszer okoztak kárt vagyontárgyakban, állatállományban, sőt emberben is, de szerencsére többnyire épületekbe, vagy személygépkocsikba csapódnak. Az első ismert modernkori eset, amikor egy meteor eltalált egy embert, 1954-ben történt (Hargitai et al. 2005). Abban az évben, az alabamai Sylacauga helységben egy 4 kg-os kondrit átütötte egy ház tetejét és a nappaliban ráesett Ann Hodges-re, aki komoly zúzódásokat szenvedett. Azóta többen állították, hogy hasonló módon jártak, de az állítólagos meteoritok nem kerültek elő.
Mielőtt áttekintenénk a jellegzetes becsapódásos eseményeket és azok hatásait, nem árt nyomatékosan leszögezni, hogy nem minden Föld-közelbe kerülő test csapódik be. Például, 1972-ben, az USA felett elhúzó 10 m átmérőjű test olyan szögben és sebességgel közelítette meg a Földet, hogy „a találkozás” mindössze a légkör érintéséből állt, utána abból egyszerűen kirepült.
Még a légkörbe való bekerülés sem vezet feltétlenül a felszínbe való becsapódáshoz, a sűrű légkör ugyanis a testet lefékezheti, elpárologtathatja, felrobbanthatja. A robbanások akár katasztrofális hatásokat is előidézhetnek. Ezekkel hozhatók kapcsolatba a Vénusz sötét foltjai, és a Tunguz esemény is. Ilyen esetekben, a test még a felszín elérése előtt darabokra hullik és a darabok egyszerre csapódnak be, vagy a test nem éri el a felszínt, a robbanás lökéshulláma viszont így is feltördelheti és letarolhatja a talajt.
A Vénusz sötét foltjai
Számos hasonlóság alapján, általánosságban elmondható, hogy a Vénusz, más néven Esthajnalcsillag, a Föld testvérbolygója. A Naprendszerben közvetlen szomszédok, méreteik csaknem azonosak, tömegükben sincs nagy eltérés.
Feltételezhető, hogy a Vénusz belső szerkezeti felépítése hasonló a Földéhez, vagyis megkülönböztethetők a mag, a köpeny, és a kéreg. A túlnyomórészt széndioxidból, kisebb részben nitrogénből és nemesgázokból álló vénuszi légkör sűrűsége azonban a földiét magasan felülmúlja, a felszíni légnyomás a földinek nagyjából a 90-szerese. A kőzetbolygók közül a Vénusznak van a legsűrűbb légköre. A bolygón a felszíni hőmérséklet 400 C° fölötti, így a Vénusz még a Merkúrnál is melegebb, amely pedig közelebb van a Naphoz és négyszer annyi napsugárzás éri.
Mivel a Vénusz sűrű légköre a látható optikai tartományban nem teszi lehetővé felszínének megfigyelését, a bolygókörüli pályára állított Pioneer, Venyera, Magellán, Venus Express űrszondák segítségével, valamint földi rádiótávcsövek révén (Arecibo), a bolygó feltérképezését radarral végezték el. A felszín 70%-át dombok és síkságok, 20%-át jól elkülönülő lesüllyedt mélyföldek, 10%-át nagyrészt 4–5 kilométerrel a felszín átlagos magassága fölé emelkedő magasföldek alkotják (Varga 1996).
A Vénusz felszínének nagy részét vulkanizmus formálta – a számos kisebb mellett, több mint másfélszáz, 100 km-nél nagyobb átmérőjű óriásvulkánt is megfigyeltek. Bizonyos jelek, úgymint a Venyera űrszondák által észlelt dörgések és villámlások, valamint a légkör kén-dioxid tartalmára vonatkozó mérések, arra mutatnak, hogy a bolygón jelenleg is folyik vulkáni aktivitás (Glaze 1999).
A Vénuszon azonban nagyon soknak számító, majdnem ezer becsapódási kráter is található, többé-kevésbé egyenletes eloszlásban. Legtöbbjük még a kezdeti állapotban van, ami arra utal, hogy 500 millió évvel ezelőtt a bolygó felszíne teljesen újjáalakult (Strom et al. 1995).
A becsapódásos kráterek méretei 1,4–280 km közöttiek (Hargitai 2007). A 15 km feletti átmérőjű krátereket egyetlen test becsapódása hozta létre. 40 km átmérő felett a kráterek jellemzően duplagyűrűsek. Ezek jellemzői a sánctalpi üledékekkel rendelkező külső sáncgyűrű, és egy belső, csúcsokból és gerincekből álló gyűrű. A 86 km feletti kráterek többgyűrűsek.
A 15 km alatti csoportos kráterek viszont általában a légkörben szétrobbant testek darabjainak egyidejű becsapódásaiból keletkeztek. Jelentős részük szabálytalan kráter, sáncuk nem kör alakú, feneküket törések szabdalják. Számos így létrejött kráter akár fedheti is egymást. Ezekkel kapcsolatban, a megfigyelések parabola alakú radarsötét és radarvilágos területeket mutattak ki, szinte minden esetben nyugat felé néző szélesebb oldallal. Feltételezhető, hogy ez az eloszlás a magaslégköri keleti szelekkel hozható összefüggésbe, amelyek a kráterek disztális törmeléktakaróját szállítják, majd lerakják.
A nagy kráterek törmeléke akár a légkör fölé is repülhet, majd visszatérvén, a szelek ezt is odébb szállíthatják. A sűrű légkör turbulens légáramlatai felkaphatják, és távolabb sodorhatják a törmeléket, így néha egészen különös, virágsziromra hasonlító, sziromlebenyes kráterek jönnek létre. Lapos szög alatti becsapódások hatására pedig a törmeléktakaró lepkeszárny alakot vehet fel, ami által kialakulnak a lepkeszárny lebenyes kráterek.
A radarvilágos területek (penumbra) a radarsötét területek (umbra) körül húzódnak. Utóbbiak középpontjában, kis kráterek esetében, néha becsapódásra utaló nyomok figyelhetők meg. A legtöbb esetben azonban becsapódást egyértelműen bizonyító nyom nincs jelen, ezért a sötét udvar lökéshullámtól keletkezhetett (amely felaprózta a kőzeteket), a szuperszonikus szelektől (amelyek letarolták a talajt), vagy a létrejött por (a robbanás által felaprózódott kőzetből vagy magából a felrobbant meteorból) leülepedésének tulajdonítható. A sötét szín ugyanis finomszemcsés szerkezetre utal, a világos részek szemcsemérete viszont deciméteres nagyságrendű.
Üvegházhatás (jegyzet)
A Vénusz emelkedettnek mondható hőmérsékletét az úgynevezett üvegházhatással lehet magyarázni. Ezt pedig mi más is okozhatná, mint a széndioxid. Ha pedig ezt elfogadjuk, akkor már készen is áll a következő sugallat: ugyanezt mondhatjuk el a Föld esetében is, ha már testvérbolygókról beszélünk.
Nem osztom ezt a nézetet, nem csak azért, mert a Vénusz légkörében sok nagyságrenddel több széndioxid van, mint a Föld légkörben, de már csak azért sem, mert az üvegházhatás egy valódi üvegházban nem a széndioxid miatt következik be, hiszen az ottani növények nappal éppen a széndioxid rovására termelik az oxigént. Mivel pedig a növények az asszimiláció során a széndioxidból kivonják és megkötik a felépítésükhöz szükséges szenet, nem igazán hihető, hogy az üvegházban megnőne a széndioxid koncentrációja, és ez lenne az oka az ott tapasztalható melegnek. Az igaz, hogy éjszaka a növények némi oxigént fogyasztanak, de ha termelnek is egy kevés széndioxidot, az nem okoz melegedést, hiszen amikor sötét van, olyankor nem süt a Nap, tehát nincs üvegházhatás. Persze erre azt lehetne mondani, hogy egy üvegházban lezajló folyamatok azért mégsem éppen olyanok, mint azok, amelyek az egész bolygó hőháztartását szabályozzák, mert csak hasonlóságról van szó, nem azonosságról. Aki esetleg így gondolja, miért nem javasol egy elfogadhatóbb elméletet, és egyúttal az „üvegházhatásnál” találóbb elnevezést?
Inkább hagyjuk a növényeket, nehogy a végén még kiderüljön, hogy a Vénuszon kék színű erdők vannak, mert akkor azonnal vége lenne a „csak a Földön van élet” típusú hazudozásnak. Egy ilyen, vagy hasonló nyilvánosságra hozatal beláthatatlan következményekkel járhatna, mert esetleg megtörténhetne, hogy egyúttal számos más félrevezetés is nyilvánosságra kerülne. Ez most még csak a jövő zenéje, ezért ne kalandozzunk el ilyen irányba, inkább maradjunk az úgynevezett üvegházhatásnál, amelynek létezését próbáljuk meg tényként elfogadni.
Tapasztalatból állítom, hogy egy teljesen üres üvegházban is ugyanolyan forróság tud lenni egy szép nyári napon, mint egy olyanban, amelyben növényeket termesztenek, márpedig egy üres üvegház belsejében ugyanannyi széndioxid van a levegőben, mint az üvegházon kívül. A melegedést nem az üvegházban lévő levegő összetétele váltja ki, hanem maga az üveg, amely átengedi a látható fényt és az ennél rövidebb hullámokat, de visszatartja a hőségérzetet kiváltó alacsonyabb rezgésszámú fotonokat. Az egész folyamat lényege, hogy a Napból érkező sugárzás hatására az üvegház termodinamikai egyensúlya nappal eltolódik egy magasabb tartomány felé, éjszaka azonban visszaáll az alacsonyabb szintre.
Az üvegházhatás megmagyarázható egy üvegház esetében, de vajon mivel magyarázható az egész Földön állítólag jelen lévő üvegházhatás, amely állítólagos globális felmelegedést okozhat? Analógia alapján, a teljes felszín felett egy hatalmas összefüggő üveglapnak kellene lennie, csakhogy ilyen nincs, legalábbis ameddig a szem ellát. Akkor viszont az üvegnek, vagy annak olyan megfelelőjének, amely képes üvegházhatást kiváltani, valahol a magaslégkörben kellene lennie. Vajon van ott valami különös, ami szabad szemmel nem látható? Ha van, ami ott van, az persze nem lehet üveg – hacsak nem élünk mégis egy laposföldön egy üvegbura alatt, és még csak nem is tudunk arról, hogy egy nagyszabású kísérlet alanyai vagyunk. A laposföld elméletnek egyébként vannak nagyon is komolyan vehető részei, de ezt most inkább hagyjuk, vitának nincs értelme, hiszen hivatalosan úgyis minden el van döntve, tudományos berkekben a gúnyos leereszkedő mosolyok előre borítékolhatók. Rendben, akkor viszont a magasban fellelhető könnyebb gázok jöhetnek szóba, de nem a széndioxid, hiszen fajsúlya miatt az egyszerűen ott nincs jelen. Persze tudományos ülésszakokon ezzel sem érdemes előhozakodni, mert akkor is figyelmen kívül hagyják, ha nyilvánvaló.
Ha egyáltalán létezik a Földön globális üvegházhatás, azt szinte teljes mértékben a hidrogén és oxigén okozza, magyarán a víz!
Mivel indokolom ezt a kijelentést? Egyszerű logikával, semmi mással1. Egyrészt, vízből nagy mennyiség található a légkörben (is), nem úgy, mint széndioxidból. Másrészt, kizárásos alapon, nem igazán marad más jelölt, a nagy mennyiségben jelen lévő nitrogén ugyanis földközelben nem reaktív, a magaslégkörben pedig hiába mutat abszorpciót egyes ultraibolya hullámhosszokon, az infravörös tartományban gyakorlatilag átlátszó, így jelentős hővisszatartásra alkalmatlan.
Vajon miféle okai lehetnek az eltereléseknek? Miért kell mindenkit, már akit lehet, félrevezetni? Ezen még el kell gondolkodnom. Miért kell az üvegházhatásért szegény ártatlan széndioxidot felelőssé tenni? Csak nem azért, mert a XX század egyes űrszondás vizsgálatai nyomán kiderült, hogy a Vénusz felszínét átlátszatlan, nagy fényvisszaverő képességű felhőréteg takarja el? Ennek még csak nem is kellene meglepőnek lennie, hiszen majdnem ugyanezt lehet az űrből megfigyelni a Föld esetében is!
>>> folytatása következik >>>
Dorombi meséi
Történet, tudományos ismeretterjesztés, világkép.
• „Csillagos mesék” – igaz történetek, tudományos-ismeretterjesztő írások, a világról alkotott személyes meglátások.
• „Alternatív fikciók” – különleges történetek, amelyek a valóságból kiindulva többé-kevésbé az írói képzelet termékei.
• „Közérdekű vélemények” – olvasói írások, kommentek, igényes tartalmi és erkölcsi kivitelben.
Tartalmas kikapcsolódás, művelődés, kellemes időtöltés.
Inkább semmi más indokot nem hozok fel, mintsem vitába keveredjek bárkivel. Teszem ezt több okból, melyekből megnevezek kettőt. Egyrészt, nem ez a kutatási szakterületem, így mindaz, amit ebben a nem referált kéziratban szabadon leírok, legyen inkább szórakoztató intuíciónak tekintve, mintsem nem kellőképpen kidolgozott vitatkozási alapnak. A jövő majd eldönti, hogy egyes meglátásaim, feltevéseim, bizonyítást nyernek-e, vagy éppenséggel cáfolatot kapnak. Másrészt, ilyen dolgokat kimondani, és a fősodor ellenében közzétenni, kész eretnekség lenne.
Próbáltam egy klímaidiótától, elnézést kérek, de nem tudok rájuk mást mondani, megkérdezni, hogy a széndioxid, aminek a fajsúlya nehezebb a levegőnél, hogy kerül a sztratoszférába? A választ azóta is várom tőle.