A válaszok meg vannak írva a csillagokban (24)
Találkozások (2)
>>> előző rész folytatása >>>
A Tunguz-esemény
A XX század egyik leghíresebb és legvitatottabb „találkozása” az 1908-ban bekövetkezett Tunguz-esemény volt, melyet nevezhetünk akár Tunguz-rejtélynek is, hiszen nem lehet pontosan tudni, hogy mi történt ott valójában. Jelen írásnak nem célja az ezzel kapcsolatos rengeteg, jórészt eredménytelen vitának még csak a felsorolása sem, nemhogy azoknak részletes ismertetése. Csupán érdekessége miatt tartom érdemlegesnek foglalkozni vele, megpróbálván egyúttal helyükre tenni a dolgokat, mivel ezt több mint száz év után még senki nem tette meg. Az eseményre sokszor úgy hivatkoznak – nem csak a régebbi bulvársajtóban, de lexikonokban és akár tankönyvekben is – mintha valami nagyon fontos tudományos dologról lenne szó. Ezzel nem tudok egyetérteni, mert valójában egy megoldatlan esettel állunk szemben. Ha pedig valami megoldatlan maradt, akkor ott a tudomány véget ért, vagy talán el sem kezdődött igazán.
A téma általános fontossága azonban vitathatatlan. Noha számos, néha akár tudományosnak is nevezhető megközelítése ismeretes, ebben az esetben mégis magának az eseménynek és annak gyakorlati következményeinek van igazán jelentősége, mert akárhogy is vesszük, a tudományosság terén érdemi előrelépés nem nagyon történt. Lehet vitatkozni az idevágó különböző elméleteken, de akár azon a kérdésen is, hogy a bizonyításra váró feltételezések vajon milyen mértékben tekinthetők tudományos dolgoknak? Netalán egy légből kapott feltételezés is tudománynak számít? Miért ne? Hiszen akár éppen az is lehet a kiindulópontja egy későbbi érdemi munkának és bizonyításnak. Vagy inkább csak akkor beszélhetünk valódi tudományról, amikor valamit már pontosan, egyértelműen lehet megállapítani és kijelenteni?
Amit a Tunguz-eseménnyel kapcsolatban biztosan tudni lehet, az egy hatalmas robbanás ténye és az ehhez társított számos hatás, de azóta sem lehet tudni, hogy pontosan mi az, ami felrobbant.
A TUNGUZ-ESEMÉNY NÉHÁNY FELTÉTELEZETT KIVÁLTÓ OKA
• Egyes szélsőséges vélemények szerint a Föld légkörébe antianyag jutott, amely a normál anyaggal érintkezve annihilációs robbanás folyamán energiává alakult.
• Más elképzelések szerint a Föld légkörébe kis méretű fekete lyuk lépett be.
• Vannak, akik meg vannak győződve arról, hogy mivel Szibériát is gyakran látogatják idegenek, és mert ezzel ugyebár minden megmagyarázható, a térségben egy földön kívüli civilizáció balesetet szenvedett űrhajója (anyahajó) robbant fel (bizonyos kétes eredetű fémdarabokban egyesek az UFÓ maradványait vélik felfedezni).
• Mások szerint, az esemény megfigyelt hatásaira egy természetes eredetű test robbanása (vagy az emberiséget megmentő, jóindulatú földönkívüliek által való felrobbantása) is megfelelő magyarázattal szolgálhat.
• A hagyományos elméletek szerint üstökös vagy kőmeteorit robbant fel a Föld légkörében.
• Egy új, tudományosnak tűnő feltevés szerint egy jégaszteroida volt, ami felrobbant.
Sok elmélet és még több változat született, azonban még a legújabb kutatások ellenére is nehéz őket fenntartani. Másrészt cáfolni sem könnyű őket, mert a döntő bizonyítéknak, a lövedéknek, nyomát sem találták. Feltételezhető, hogy az valószínűleg nem is ért földet, hanem még a levegőben felrobbant és elpárolgott. Amennyiben a test meteor volt, átmérője 40 m körüli lehetett. Ha földet ért volna, ez nagyjából 1 km-es krátert hozott volna létre.
Mivel a felrobbant objektum mibenlétét teljes bizonyossággal nem sikerült megállapítani, vagy ha mégis, akkor azt jól titkolják, az akár tudományosan is alátámasztott magyarázatok részletes ismertetésétől ezennel eltekintek.
Számos, gyakran ellentmondásos és pongyola fogalmazású szöveget lehet olvasni a téma kapcsán. A legtöbb elbeszélés inkább csak mesének tűnik, mert ahány szemtanú és leírás, szinte annyiféle változat és magyarázat létezik. Egyiket sem tartom minden szempontból elfogadhatónak, ezért megpróbálom magam összefoglalni, és remélhetőleg érthetően közreadni ezt a különös történetet.
A Tunguz-eseményt és az ezzel kapcsolatba hozott jelenségeket a következőképpen foglalom össze.
1908. június 30-án, reggel 7 óra 13 perckor, Szibéria középső részén, az Alsó-Tunguszka és a Léna folyók közötti területen, egy ismeretlen „objektum”, amely valószínűleg délkelet felől északnyugat felé haladt1, a légkörbe lépett. Miközben lapos, 5–22 fokos szögben süllyedve, a légkörben mintegy 400–500 kilométert tett meg, tűzgömbbé vált, majd 5–8 km magasságban felrobbant.
A robbanás hangját még 500 km távolságból is félelmetesen hangosnak írták le. A transzszibériai vasút utazóközönsége ebből a távolságból szokatlanul világos fénycsóvára lett figyelmes, ugyanakkor erős rengést is érzékelt. Szemtanúk állítása szerint, a Napéval közel azonos fényesség keletkezett, amelyet 200 kilométerről is lehetett látni. Többek szerint a legnagyobb fényesség percekkel a robbanás után jelentkezett.
A robbanás epicentrumától, 80 km távolságig a tajga letarolódott, 65 km távolságban Vanavara település házainak ajtói és ablakai betörtek, 60 km távolságig az emberek olyan lökést éreztek, amely ledöntötte őket a lábukról, 50 km távolságig a szemtanúkat ért elektromágneses sugárzás felforrósította és megperzselte a bőrüket, 30 km-es körzetben minden fa gyökerestől kitépődött, a robbanás alatti felszínen a legelésző állatok pedig hamuvá égtek.
A lökéshullámot a meteorológiai megfigyelőállomások az egész Földön észlelték. Elektrofonikus jelenségekről is beszámoltak. Az irkutszki geomágneses megfigyelőállomás a Föld mágneses terének háborgásait észlelte, melyek a robbanás után 5–6 másodperccel kezdődtek és órákig tartottak.
A robbanás előtti (!) és utáni napokban megnőtt az éjszakai világító felhők és a halo-jelenségek előfordulási gyakorisága. A ragyogó, éjjel is látható légköri képződmények, az úgynevezett gyöngyházfényű, vagy éjszakai világító felhők főleg egy nappal a robbanás után alakultak ki – ezek jégrészecskékből tevődnek össze és csak nagyon nagy magasságokban, rendkívül hideg közegben alakulnak ki (Balázs 2009a). Megnőtt a kemilumineszcencia-észlelések száma is. Az esemény után egy héttel Észak-Amerikában csökkent a légkör átlátszósága.
A robbanás energiáját legalább 5, valószínűleg 10–30, de akár 40 megatonnásra is becsülik, ami körülbelül 1000, Hirosimára ledobott atombomba keltette robbanás megfelelője, vagyis harmada a valaha felrobbantott legnagyobb atombomba, a Cár-bomba erejének.
Utólagos számítások és kiértékelések alapján, a robbanás utáni földrengéshullámok a később szabványosított Richter-skála szerinti 4,5–5 értéket értek el.
A légköri jelenségek oka elsősorban a nagy mennyiségű por és jég lehetett. A porcsóva-elmélet szerint, az éjszakai világító felhők és a halo-jelenségek gyakorisága, a Földnek egy üstökössel2 való találkozásával magyarázható – a Föld bizonyára áthaladt az üstökös porcsóváján, ami apró porszemcsékkel telítette a légkört. Becslések szerint körülbelül 1 millió tonna por jutott a Föld légkörébe, ami nagyságrendileg azonos az ott eredetileg lévő por mennyiségével. A geomágneses anomáliák az ionoszférába került porral lehetnek összefüggésben. A légkör lecsökkent átlátszóságát szintén okozhatta az oda bekerült por, bár ez utólag nehezen bizonyítható.
A kemilumineszcencia-észlelések nagy számát valószínűleg a nitrogén-oxidok megnövekedett mennyisége okozta. A felsőlégkörbe jutott nagy mennyiségű nitrogén-oxid károsította az ózonpajzsot – a terület fölött az ózonkoncentráció csökkenése elérhette a 30%-ot.
Az esemény leglátványosabb helyszíni hatása az erdőpusztulás. Ez még ma is jól látható, például azon a videó felvételen, amely a New Scientist online változatáról elérhető (Cohen 2008a, 2008b). A robbanás a tajgában 2000 km2 erdőt tarolt le. A robbanófelhő és valószínűleg a sugárzás hatására a fák részben elégtek. Az epicentrumtól számítva, 20–40 kilométer távolságig, kisebb eltérésekkel, koncentrikusan kb. 8 millió fa dőlt ki. A legbelső, 4–5 kilométeres zóna az úgynevezett Telegráf-erdő. A fatörzsek egy része ott állva maradt, ágaik azonban leégtek vagy leszakadtak, ezért telegráf-póznákra hasonlítanak. A jellegzetes, lepkeszárny alakú pusztítás elméletileg viszonylag lapos szögben becsapódó objektumra utal, csak éppen magát az objektumot közvetlenül nem bizonyítja semmi. A lökéshullám viszont valóságosan érezhető volt – a terület széléig kb. 100 másodperc alatt ért el. Néhány éven belül a ki nem dőlt fák is elpusztultak. A természetes növényzet fejlődése az első 4–5 év alatt lelassult. Később felgyorsult, valószínűleg a légkörbe került és később a csapadékokkal visszahullott nitrogén-oxidok miatt, amelyek megtrágyázták a talajt. A mutációk gyakorisága úgy a térségben, mint az objektum feltételezett légköri pályája mentén megnőtt. Ez valószínűleg az élőhely gyors megváltozásának az eredménye, nincs rá bizonyíték, hogy radioaktivitás okozta volna.
Olyan anyagdarabok, amelyek teljes bizonyossággal a felrobbant objektum részei lennének, nem ismeretesek. A talajban nagy méretű impaktitokat nem találtak, csak nagy mennyiségben vastartalmú szferulákat. Noha ezek feltételezhetően kozmikus eredetűek, egyáltalán nem biztos, hogy a Tunguz-eseménnyel állnak kapcsolatban, ahogy a kisebb mennyiségben talált szilikátos szferulák eredete is kétséges. A talaj irídiumkoncentrációja, egyéb nehézfémek átlagosnál nagyobb arányai, a szén-, hidrogén- és nitrogén-izotópok előfordulási anomáliái, az izotóparányok hasonlósága a kondritok izotóparányaihoz, kozmikus forrásra utalnak, de mindezek csak közvetett bizonyítékokként jöhetnek szóba.
A Tunguz-esemény egyik rejtélyes eleme a bizonyított kráter hiánya. Nemrégiben mégis felmerült egy lehetséges jelölt, a mintegy 300 méter átmérőjű Csalkó tó, amely 8 kilométerre észak-északkeletre fekszik a robbanás feltételezett epicentrumától. A víz ott egy mély, meredek falú, kúphoz hasonló alakú mélyedést tölt ki, amelynek aljzata néhol 50 méter mélységet is elér. Különösnek tűnik, hogy a tónak nincs nyoma az 1908 előtti feljegyzésekben, ez azonban érthető, ha figyelembe vesszük, hogy a területről csak kevés régi leírás ismeretes. A térségben lévő más tavakhoz képest, melyek lapos aljzatúak és sekélyek, a Csalkó tó meglepően mély. Kissé elliptikus alakja azt sugallja, hogy nagyon lapos szögben becsapódó objektum is létrehozhatta. A tó aljzatának 200 kHz frekvenciájú hullámokkal végzett akusztikus szondázása kimutatta, hogy az ott felhalmozódott üledékben, kb. 10 méter mélyen, a környezőtől eltérő jellegű réteg húzódik. Ha valóban becsapódás vájta a tavat, akár a felrobbant test maradványai is lehetnek ebben a rétegben, de a beomlott, feltételezett kráterperem anyagát is tartalmazhatja. Erre választ csak a réteg közvetlen vizsgálata adhatna, azonban a hivatalos változat szerint nem sikerült mintát venni belőle! Nem tudom, ki mit gondol erről, de számomra ez meglehetősen hihetetlennek tűnik. Persze kényelmes magyarázat lehet – azok számára, akik elhiszik az effajta elterelő mesketéket –, arra vonatkozóan, hogy miért nem kerülnek nyilvánosságra az ilyen jellegű eredmények.
Annak a felismerésnek ellenére, hogy a történeti korokban a Földet ért legnagyobb kozmikus hatást a Tunguz-esemény okozta, okának kiderítésére kezdetben nagyon kevés figyelmet fordítottak. Az első expedícióra erre a távoli és elzárt helyszínre, csak 1927-ben került sor, Leonyid Kulik, a Szovjet Tudományos Akadémia tagjának szervezése által. Mikor odaértek, a kutatókat kidőlt, lombjukat vesztett fákkal borított, kísérteties táj fogadta. Megállapították, hogy 40–50 kilométeres körzetben a növényzet teljesen kipusztult, felszíni becsapódásnak azonban nyoma sincs. A tájék lakói nem tudták őket semmilyen meteor-kráter nyomára vezetni. Kulik a helyszínen tőzeggel fedett gáztartalmú jeget fedezett fel (!), de ennek nem tulajdonított különösebb jelentőséget, mert ő valami egészen mást, egy meteorit nyomait, kő- vagy fémdarabokat keresett.
A kutatások csak a Szovjetunió felbomlása után kaptak új lendületet, miután a terület viszonylag szabadon látogathatóvá vált. A nagy felbuzdulás és pénzköltés sikeresen megvolt, azonban érdemi előrelépés továbbra sem történt, legalábbis ami a nyilvánosságot illeti. Ennek ellenére, egyes tudományos körökben valósággal sztárolják az egész történetet, így ma már a pleisztocén-holocén határát is egyre többen egy Tunguz-eseményhez hasonló, lényegében ismeretlen történéshez kapcsolják. Finoman fogalmazva, nincs túl jó véleményem minderről, egyelőre maradjunk ennyiben.
Bármi is volt, ami 1908-ban felrobbant, a Tunguz-eseményen mindenkinek alaposan el kellene gondolkodnia, mert statisztikai alapon kiszámítható, hogy hasonló erősségű jelenség elég gyakran bekövetkezik. Érdekes dolog a statisztika is, ugyanis egyes számítások szerint az ilyesmi akár 100 évente bekövetkezhet, míg más eredmények ennek akár a tízszeresét adják, így viszont 1000 év körüli a nyugalmi időszak. Ha nem komoly dologról lenne szó, azt mondanám, hogy viccből hozzátettek egy nullát. Tessék kérem, ebben szabadon lehet választani. Mint ahogy abban is, hogy akkor most kezdjünk el félni ettől is, vagy hagyjuk az egészet figyelmen kívül, van már nekünk éppen elég egyéb gondunk-bajunk, ne is halljunk újabbakról, már így is éppen elég nagy a feleslegesen rettegők tábora.
Addig talán nem történik világméretű katasztrófa, ameddig a robbanások a Csendes-óceán vagy Szibéria gyéren lakott területei felett történnek. Egészen más a helyzet, ha egy ilyen objektum véletlenül éppen egy sok millió lakosú nagyvárost vesz célba. Kisebb nagyságrendű robbanás az elmúlt 100 év alatt több is volt, de ezek nem okoztak katasztrófákat.
TERMÉSZETES EREDETŰ ROBBANÁSOK A LÉGKÖRBEN
• 1930 – Amazonas, Brazília
• 1965 – Délkelet-Kanada
• 1966 – Huron-tó, Egyesült Államok
• 1967 – Vilna Alberta, Kanada
• 1979 – Dél-Indiai Óceán
• 1993 – Lugo, Észak-Olaszország
• 2002 – Földközi-tenger, Líbia és Kréta között
• 2002 – Bodajbo, Oroszország
Statisztikailag bármikor sor kerülhet egy Tunguz-intenzitású robbanásra is, de a statisztikákra nem érdemes több szót pazarolni. Az utóbbi évtizedekben, a légkörben felrobbanó testek megfigyelését a fejlett technika már jelentősen elősegíti, és közeleg az idő, amikor a Földhöz esetleg túl közel kerülhető tárgyakat még idejekorán biztonságos pályákra fogják téríteni. Noha 1975 óta, infravörös sávban dolgozó amerikai katonai műholdak évente nagyjából tíz légköri robbanást dokumentálnak, a Föld közelében gyakran elsuhanó kőzettörmelékek pedig azt sugallják, hogy egy nagy horderejű robbanás bármikor megtörténhet, ez ne zavarja meg a nyugalmunkat.
>>> folytatása következik >>>
Dorombi meséi
Történet, tudományos ismeretterjesztés, világkép.
• „Csillagos mesék” – igaz történetek, tudományos-ismeretterjesztő írások, a világról alkotott személyes meglátások.
• „Alternatív fikciók” – különleges történetek, amelyek a valóságból kiindulva többé-kevésbé az írói képzelet termékei.
• „Közérdekű vélemények” – olvasói írások, kommentek, igényes tartalmi és erkölcsi kivitelben.
Tartalmas kikapcsolódás, művelődés, kellemes időtöltés.
A haladás irányát nem sikerült egyértelműen megállapítani, mert noha számos vélemény alapján keletről nyugatra mutatott, más vélemények szerint azonban nyugatról keletre.
Egy új amerikai kutatás szerint meglehetősen szilárd bizonyítékok vannak arra vonatkozóan, hogy a robbanást egy üstökös okozta. Ezt a következtetést Michael Kelley, a Cornell Egyetem professzora, egy elég érdekes párhuzamra, az űrsiklók égéstermékének viselkedésére alapozza. Az űrsikló szinte kizárólag vízpárából összetevődő égésterméke az északi-, illetve a déli-sarki területek fölé csoportosul, ahol felhőkké alakul, miután megtelepedett a mezoszférában. A kutatók szerint, ez a folyamat nagyon hasonlít ahhoz, ahogy a vízpára felszabadul egy üstökös magjából (Balázs 2009a).
Van egy érzésem, hogy csak a nyilvánosság számára rejtély ami történt.
Érdekes írás. Olyan történésről szól, amiről életem 68 évében nem is hallottam. Kíváncsi lennék arra, hogy "tudósaink" miért hallgatnak az ilyen és hasonló eseményekről.