A válaszok meg vannak írva a csillagokban (19)
Bizonyítékok (3)
>>> előző rész folytatása >>>
Épületek, emlékművek, csontvázak, múmiák
Az ismert alkotások közül az épületek és az emlékművek a legmaradandóbbak. Jól tudta ezt II Ramszesz, az ókori Egyiptom legjelentősebb fáraója, aki rengeteget építtetett belőlük (Tyldesley 2002, Clayton 2007). Az emberiség a kezdetektől fogva hitt a földi élet másaként elképzelt öröklétben, de a túlvilági utazáshoz a különböző kultúrákban mindig csak olyan emlékműveket állított halottainak, amelyek összhangban voltak az elhunyt társadalmi rangjával, a kor szokásaival, értékrendjével (Siliotti 2000). Nyilvánvaló, hogy még az uralkodók közül sem volt mindenkinek lehetősége arra, hogy maradandó építészeti alkotásokat építtessen. A közemberek mindennapjai pedig, ahogy jelenleg nem, úgy az ókorban sem erről szóltak (Hawass 2006, Nemere 2008).
A piramisok (Zamarovsky 1981) a mai napig állnak, ha állapotuk az eredetihez képest már nem is a legjobb. Elképzelések ugyan szép számmal vannak, építésük részletei azonban nincsenek kellőképpen tisztázva. A piramis-építés már jó ideje kiment a divatból, és nem sok esély van rá, hogy ez a divat visszatérjen, ugyanis minden próbálkozás, akár a jelenlegi legmodernebb eszközökkel is, mindig kudarccal végződik.
Mivel a közvetett bizonyítékok általában nem elegendőek és sokszor vitathatók, vajon mi lehet az, amivel hihetően lehetne közvetlenül bizonyítani, hogy valaki valamikor egyáltalán itt élt a Földön? Nem a hitre gondolok, mert az egészen más lapra tartozik – aki hisz, annak ugyan minek is kellene bizonyíték –, hanem valami tényleges, kézzelfogható dologra, amely magából az emberből megmaradhat. Ebben a vonatkozásban, a maradandó bizonyíték nem más, mint az ember csontváza. Feltéve persze, ha a hullát nem hamvasztják el, hogy a hamvakat szétszórják, hanem tisztességgel eltemetik, de még inkább, ha a csontvázat kipreparálják, egy olyan intézmény számára, ahol azt megfelelő nyilvántartásba veszik, és hosszú ideig megőrzik.
Emlékszem, amikor gyerek voltam, egy orvosi rendelőben az ajtó mellett álldogált egy ilyen csontváz, talán éppen a hozzám hasonló butuskák elrettentésére. Miután kaptam egy kötelező oltást, tisztán láttam, ahogy kajánul rám vigyorog: úgy kell nekem, hadd fájjon, ha nem ő a példaképem. Őt ugyanis százszor, de akár még ezerszer is megszúrhatják, neki egyáltalán nem fáj. Megkérdeztem a doktor nénitől, hogy ki ez a sovány bácsi, akinek ilyen jókedve van, miután én majdnem belehaltam a szúrásba? Legnagyobb csalódásomra, a doktor néni nem tudta pontosan megmondani a bácsi nevét. Talán valami Jóska, de ne legyek szemtelen, mert mindjárt kaphatok még egy szúrást. Erre inkább gyorsan elhúztam a csíkot, de előbb persze jól odamondtam a magamét: „Jóska, tojóska…” Sajnos nem sokra mentem vele, mert a vigyorgást mégsem hagyta abba. Mi ebből a tanulság? Akkor csak ennyi volt: jobb a szomorú kövér, mint a vidám sovány. Most viszont, hozzátennék még egyet: hiába a jól kipreparált és jól megőrzött csontváz, ha az nem akar bemutatkozni.
Ha a csontvázak nem hajlandók mindig bizonyítani azt, amit szeretnénk, mi jöhet még számításba? Mondjuk az, ha jól bebalzsamozzák a tetemet, mint az ókori Egyiptomban (David 1986, David & Archbold 2003, Kákosy 2005, Nemere 2004, 2009). Csak később, a régészek nehogy összecseréljék a múmiákat! A mumifikáció pedig olyan helyen történjen, ahol a maradványok hosszú ideig megmaradhatnak, például egy szarkofág belsejében. A sírfosztogatók ne férhessenek hozzá, de ennek teljesülése ritkaságszámba megy. Tutanhamon egy ilyen ritka kivétel (Desroches-Noblecourt 1985, Carter 1993), így sírját az utókor ma már háromdimenziós képek formájában is megtekintheti (Green 2007).
Tehát, jól rejtsék el a múmiát, vagy őrizzék éjjel-nappal. Például egy mauzóleumban, mint Moszkvában, ahol Vlagyimir Iljics Lenin elvtárs piheni örök álmát. Amely azonban lehet, hogy mégse lesz örök, amennyiben teljesen egyértelművé válik, hogy a mai, tudományos mumifikálásnak (konzerválási technikának) a minősége meg sem közelíti az ókor, úgymond tudománytalan balzsamozási eljárásának a színvonalát1. Ha jól tudom, a test nem örvend a legjobb egészségi állapotnak; már többször próbálták felújítani az állagát, de az egyre csak tovább romlik. Nehogy a végén már ne is lehessen felismerni, és valami osztályellenség majd kitalálja, hogy talán nem is Uljanov az, aki álnéven ott nyugszik!
De még a híres uralkodók múmiáit illetően is, mi a csalhatatlan bizonyítéka annak, hogy melyik szarkofágban kinek a maradványai vannak valójában? A közemberek átlagos sírjairól nem is beszélve. Hol a bizonyíték? Aha, ott a sírkő és rajta a felirat. Feltéve, hogy ott van, és nem döntötték le a sírrongálók, nem lopták el, továbbá, ha nem valami valótlan áll rajta. Például, hogy ez a sír egy bizonyos házaspár örök nyughelye. Amikor meg felássák a parcellát, mert a temető helyére parkot, tömbházakat, vagy bevásárlóközpontot építenek, a sírból vagy nyolc koponya bámulja a bulldózereket. Mert ugye, nem történt semmi különös, nem az oda temetett házaspárnak született a sírban hat gyereke, hanem csak az, hogy régebben mások is éppen oda lettek eltemetve. Azok leszármazottai azonban már rég meghaltak, így a családi sírt tovább nem gondozta senki. A sírhely vevői pedig új sírkövet állíttattak, amelyre persze csak a saját nevüket írattatták.
>>> folytatása következik >>>
Dorombi meséi
Történet, tudományos ismeretterjesztés, világkép.
• „Csillagos mesék” – igaz történetek, tudományos-ismeretterjesztő írások, a világról alkotott személyes meglátások.
• „Alternatív fikciók” – különleges történetek, amelyek a valóságból kiindulva többé-kevésbé az írói képzelet termékei.
• „Közérdekű vélemények” – olvasói írások, kommentek, igényes tartalmi és erkölcsi kivitelben.
Tartalmas kikapcsolódás, művelődés, kellemes időtöltés.
Müncheni és tübingeni kutatók kimutatták, hogy az egyiptomiak balzsamozáshoz cédrus olaj alapanyagú gyantát használtak, amelynek baktériumölő hatása van (* * * 2003). Ezzel megerősítették idősebb Plinius és Hérodotosz leírásait, melyek szerint a cédrus olaj volt az akkor használt ideális balzsamolaj. Plinius azonban egy cédrium nevű balzsamozó kenőcsről is beszámolt, de ő csak évszázadokkal később, másodkézből szerezhette az információkat. A kenőcs valószínűleg más összetevőket is tartalmazott, melyeknek összetétele azonban nem ismeretes.