A válaszok meg vannak írva a csillagokban (18)
Bizonyítékok (2)
>>> előző rész folytatása >>>
Óriások
Az emberi tevékenység nyomán keletkező és egy ideig fennmaradó alkotások, ide sorolván a vonatkozó dokumentumokat is (épületek, szobrok, festmények, publikációk, oklevelek, fényképek, hangfelvételek, stb.), a közelmúlt történései tekintetében legtöbbször csak közvetett bizonyítékok. Ezek szakmai- vagy akár jogi viták tárgyát is képezhetik, mivel egyeseket jól lehet hamisítani, az eredetieket pedig ellopni1. A viták esetleges hiánya nem feltétlenül annak a jele, hogy minden rendben lenne, mert a bizonyítékok sorsa idővel elég gyakran a megsemmisülés és feledés.
A megalitikus kultúrák2 emlékeinek eredeti rendeltetéséről még mindig élénk viták folynak, noha ezek az emlékek közismertek, hiszen az Atlanti-óceán partvidékén mindenhol megtalálhatók, Írországtól és Skóciától Portugáliáig, de Szenegálban és Máltán is előfordulnak (Balfour 1995), hogy csak a legismertebb helyeket említsem.
Úgy gondolom, hogy a jelenleg létező emberi faj, a Homo sapiens nem volt képes úgymond vízözön utáni megalitikus alkotásokat létrehozni, mint ahogy ma sem képes rá. Gondoljunk például Baalbek óriásköveire – nem szükséges oda utaznunk, eléggé meggyőző lehet csupán az is, ha megtekintjük Csontváry Kosztka Tivadar festményét: Naptemplom Baalbekben. A templom alapköveit a legmodernebb gépi eszközökkel sem lehetne megmozdítani, nemhogy kibányászni, és a felhasználási helyre szállítani, ott pedig szinte hihetetlen pontossággal egymáshoz illeszteni.
A megalitikus építmények falai hatalmas kőtömbökből állnak, melyek olyan pontossággal illeszkednek egymáshoz, hogy közéjük egy késpengét is nehezen lehetne beszúrni, noha kötőanyag nincs jelen, az egészet csupán a saját súlya tartja. Nyilvánvalónak tűnik, hogy az ilyen építményeket hozzánk képest óriás méretű építészek készítették, akiknek építészeti tudása jóval meghaladta a mai szintet. Az óriásokról szóló meseszerű elbeszéléseknek ugyanis valós alapjai vannak, hiszen még a Biblia is említi őket: „Az óriások valának a földön abban az időben, sőt még azután is, mikor az Isten fiai bémenének az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szülének nékik.” (Mózes I. 6: 1-4). A nefilimek óriások voltak, bukott angyalok és emberek leszármazottai.
A régészek a világ számos pontján találtak óriás csontvázakat, egyesek több ezer évesek és akár 10–20 méter magasak, ezekről azonban nem ildomos beszélni, főleg a hat lábujjú és megnyúlt koponyájú egyedekről. Jelen írásnak nem célja mindezeket adatokkal alátámasztani, sem pedig részletezni, mert a téma kutatása és az eredmények érdemi megvitatása interdiszciplináris tanulmányokat igényel, melyeket csak egy jó felkészültségű nemzetközi kutatócsoport tudna véghezvinni. Mindezek helyett inkább közzéteszek egy érdekes „óriásos” történetet, amelyet ha mástól hallanám, csak erős fenntartásokkal tudnám elfogadni. Talán akkor sem hinném el, ha egy jó ismerősömtől származna, akinek a szavában maradéktalanul megbízok. A történet azonban éppen velem és édesanyámmal kapcsolatos, így nincs okom megkérdőjelezni, noha még számomra is szinte hihetetlennek tűnik. Sajnos nincsenek rá kézzelfogható bizonyítékaim, ezért nem várhatom el senkitől, hogy elhiggye, noha hitelességét több mint négy évtized távlatából is fenntartom.
Az esemény pontos napját nem jegyeztem meg, mert akkor eszembe se jutott, hogy később ez akár még fontos is lehet. Mindenesetre, a hetvenes évek elején jártunk, amikor ötödik, vagy talán hatodik osztályos tanuló lehettem. Már jócskán benne voltunk az őszben, túl az első szülői értekezleten, amelyen az osztályfőnök megkérte a szülőket, szerezzenek be a gyerekeknek megfelelő tornafelszerelést, ami nem csak tornacipőből áll, hanem trikóból és melegítőből is: egy úgynevezett „tréningnadrágból” és a hozzá járó „tréningfelsőből”.
Nem volt választásom, el kellett indulnom anyucival megvásárolni a szükséges dolgokat, noha éppen abban a korban voltam, amikor egy tininek kissé „ciki” volt a mamival kettesben vásárolni a városban. A főutcán volt egy készruhabolt, ott lehetett az ilyesmit megvenni, így tértünk be éppen oda. Ez nem önkiszolgáló üzlet volt, hanem régi típusú, amolyan hagyományos kiszolgálású, amilyenből manapság már nem sok létezik. A vásárlók egy szabályos ajtón közvetlenül az utcáról beléptek a helyiségbe, amely egyetlen, téglalap alakú teremből állt. A terem jobb oldalán végig egy hosszú pult húzódott. A pultnál egyetlen elárusító szorgoskodott – háta mögött, a pulttal párhuzamosan, annak teljes hosszában emeletes polcok sorakoztak. A polcokon voltak az árucikkek: trikók, pulóverek, nadrágok, kabátok, és hasonlók. A vásárlók csak úgy tudták kézbe venni és megtapintani az árut, ha megkérték az eladót, hogy vegye le a kinézett ruhadarabot a megfelelő polcról. Ő ennek nem igazán örült, mert tíz esetből alig akadt egy-két olyan, hogy meg is vették a portékát; ha pedig nem vették meg, akkor máris nekikezdhetett a fárasztó összehajtogatásnak és a polcra való visszatevésnek, amelyhez sokszor a létrát is kellett használnia.
Szóval, ez az egész meglehetősen körülményes volt, és nagyon lassan ment. Így aztán, miután beléptünk az üzletbe, rögtön láttuk, hogy nem fog egyhamar ránk kerülni a sor, mert a pult előtt sok olyan ember állt, aki kiszolgálásra várt. Nem akartunk beállni a tolakodókhoz, ezért elmentünk a terem végéig, hogy ott várakozzunk, ameddig ritkul a tömeg. Jó tíz perc eltelt, és már éppen unni kezdtem az egészet, amikor megtörtént az a bizonyos esemény.
Az ajtón belépett két nagyon különös idegen. Két fiatal férfi, akik nem lehettek helyi lakosok, mert egy kisvárosban mindenki ismer szinte mindenkit, ilyen ismerősöket pedig én még soha életemben nem láttam. Nem volt náluk semmiféle táska, szatyor, bőrönd vagy hátizsák, ezért nem tűntek vásárlóknak, de turistáknak sem. Erősen lehajolva tudtak csak belépni, mert az ajtó átlagos méretű embereknek készült. Ők viszont, becslésem szerint, jó három méter magasak voltak! Sportos alkatúak, széles vállúak, minden testrészük nagyobb, mint egy átlagemberé. Arcbőrük szinte hófehér, hajuk nagyon rövid, amennyiben nem voltak kopaszok – ezt nem tudtam egyértelműen eldönteni, mert fejükön simléderes sapka volt. Utólag úgy gondolom, hogy talán mégis inkább kopaszok lehettek, mert nem volt arcszőrzetük, és arra tippelek, hogy akiknek se bajuszuk, se szakálluk, azoknak valószínűleg hajuk sincs, mert ha lenne, talán látszana valami belőle, még a sapka ellenére is. Szemük kék volt. Szemöldökük – amennyire megállapíthattam abból a távolságból – nagyon vékony és szőke lehetett, de az is lehet, hogy nem is volt nekik. Szájuk, fülük szabályosnak tűnt, leszámítva a már említett, átlagfeletti méreteket. Valamilyen pulóverszerűséget viseltek, de öltözetüket nem tudnám részletezni, mert csak rövid ideig láttam őket, és ezalatt leginkább a viselkedésüket sikerült megfigyelnem.
Mondtak valamit egymásnak, de a távolság és alapzaj miatt csak egyes szavakat és szófoszlányokat hallottam. Nem tudtam megállapítani a nyelvet, amelyen beszéltek, számomra érthetetlen volt, csak azt tudom, hogy nem volt magyar, román, német, francia, mert ezeket már akkor is elég jól értettem, sem angol, spanyol vagy más latin alapú nyelv, mert ezeket szintén felismertem volna. Előbb a fejüket ingatták jobbra-balra, majd a pulthoz közelítettek, amelyen addigra már több ruha összegyűlt, mert az eladó nem győzte azokat állandóan visszacsomagolni. Magasságuknál fogva, a két idegen egyszerűen áthajolt az emberek feje felett, úgy tekintették meg magasból a pulton lévő árucikkeket.
Anyukám megkérdezte tőlem: mit nézek olyan nagyon? Erre visszakérdeztem: vajon ő is látja azt, amit én? Hiszen ezek óriások! Amit erre válaszolt, legalább olyan furcsa volt, mint az egész bizarr jelenet: „És akkor mi van? Nem illik így senkit megbámulni!”. Talán még ennél is különösebb volt, hogy a többi ember látszólag észre se vette a két idegent, legalábbis úgy tettek, mintha nem látnák őket (!), vagy mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy három méteres óriások is az üzletben tartózkodnak (!). Rövid nézelődés után mindketten sarkon fordultak, és ahogy jöttek, úgy távoztak: erősen lehajolva, hogy kiférhessenek az ajtón. Az egész történet mindössze pár percig tartott.
A vásárlás után szóba hoztam az esetet, de szüleimtől csak ideges elutasítást kaptam: tanuljak meg rendesen viselkedni, és foglalkozzak inkább az iskolai leckéimmel. A következő napokban próbáltam érdeklődni a barátaimnál, ismerőseimnél, hogy vajon láttak-e ők is két óriás idegent a városban? Persze nem láttak semmit, rám viszont egyesek kissé sandán kezdtek tekinteni, és összesúgtak a hátam mögött. Végül kénytelen voltam napirendre térni az eset felett, mert egyebet nemigen tehettem, és egészen mostanáig jobbnak láttam inkább agyonhallgatni.
A tudományos világ sajnos még mindig elzárkózik a tények hivatalos elismerésétől, ahogy sok más esetben is ezt teszi. A földönkívüli élet bizonyítékait is rendszeresen eltitkolják a nyilvánosság elől, azokat pedig, akik megpróbálnak utánajárni a dolgoknak, sokszor nevetségessé teszik, és még jó, ha csak ez történik. Inkább maradjunk a már elismert tényeknél, mintsem laposföld-hívőknek tartsanak bennünket, mert ez szokott következni, amikor az ellentábor kifogy az érvekből. Kíméljük az idegeinket, hagyjuk a meddő vitákat, mert azoknak nem sok értelmük van. Előbb-utóbb úgyis kiderül minden, nem lehet semmit a végtelenségig titkolni. Addig pedig legyen igazuk azoknak, akik megalitikus emberi alkotásokról beszélnek, jóllehet számomra egyértelműnek tűnik, hogy az építészek olyan fajhoz tartozhattak, melynek besorolása a Homo nemzetségbe meglehetősen kérdéses.
>>> folytatása következik >>>
Dorombi meséi
Történet, tudományos ismeretterjesztés, világkép.
• „Csillagos mesék” – igaz történetek, tudományos-ismeretterjesztő írások, a világról alkotott személyes meglátások.
• „Alternatív fikciók” – különleges történetek, amelyek a valóságból kiindulva többé-kevésbé az írói képzelet termékei.
• „Közérdekű vélemények” – olvasói írások, kommentek, igényes tartalmi és erkölcsi kivitelben.
Tartalmas kikapcsolódás, művelődés, kellemes időtöltés.
Aki hazudik, az lop is – tartja a közmondás. Manapság azonban már a lopást is úton-útfélen kimagyarázzák: ez kérem nem is bűnözés, mert nem rosszindulatból követik el, inkább csak amolyan megélhetési lehetőség. Bűnözésről a bizonyításig különben sem beszélhetünk, addig pedig minden tolvaj tulajdonképpen egy igazságtalanul megvádolt ártatlan meghurcolt áldozat… Megy a mosdatás, mint a karikacsapás.
A csiszoltkő-korszak vége felé (késői neolitikum), majd a réz- és részben bronzkorban virágzó európai és afrikai kultúrák.