A válaszok meg vannak írva a csillagokban (20)
Bizonyítékok (4)
>>> előző rész folytatása >>>
Temetők, temetések, tetszhalottak, genetika
Értem én a lehetséges ellenvetést, mely szerint az általam leírtak csak amolyan „kukacoskodó” példák lennének. Jól van, akkor lássuk inkább a temető-gondnokság iratait! Ezek általában megvannak, szerencsés esetben a kartotékok még valamilyen sorrendbe is vannak téve, vagy újabban talán már számítógépes nyilvántartásba kerültek. Nagyszerű. Igen, ha maga a temető nem régebbi, mint a nyilvántartásban szereplő évszámok. A régi temetőkről ugyanis csak kivételes esetekben állnak rendelkezésre használható adatok. Ha esetleg lennének ilyenek, általában nehezen hozzáférhetők, mert senki sem szeret bajlódni valaminek az utánanézésével. De minek is kellene ilyen bolondsággal foglalkozni, különben pedig ki az a nagyokos, akit pont ez érdekel?
Mondhatom, ez aztán a jó tréfa, már helyben is vagyunk: megint csak közvetett bizonyítékokkal van dolgunk. Azokat pedig ugye jól lehet hamisítani, vagy teljesen véletlenül összecserélni… Vagy néha mégse teljesen véletlenül? Főleg amikor kínos esetek is kiszivároghatnak, úgymint az élve eltemetett tetszhalottaknak a rendszerint agyonhallgatott, majd mégis kitudódott történetei. Volt, akit valamilyen okból kifolyólag kihantoltak, és csak akkor derült ki, hogy akit oly keservesen megsirattak, majd nagy pompával eltemettek, feléledt a koporsóban, de mivel onnan nem tudott kijönni, végül levegő hiányában megfulladt. Más viszont nem hagyta magát, addig ügyeskedett, mígnem már a temetés utáni órákban kiásta magát a sírból, majd a saját lábán hazament. Azt nem állítom, hogy elvegyült a gyászoló tömegben és ez nem tűnt fel senkinek, de olyat már hallottam, hogy valahogy hazabotorkált, megvacsorázott, lefeküdt aludni a kissé fárasztó napja után, majd valahogy eléldegélt a szalmazsákjában tartott pénzecskéjén. Nyugdíjat ugyanis jó ideig nem kapott, mert hivatalosan már meghalt, és nehezen ment a bizonyítás, hogy ő márpedig az, akinek mondja magát…
Valaki talán azt gondolja, hogy ilyen és hasonló történetek csak filmekben vannak, a halottakat pedig nem szokták összecserélni? Jaj, dehogynem, bizony volt már ilyen a nagyvilágban, méghozzá jóval több eset, mint ahány nyilvánosságra került1. Nem nagy ügy, mondhatnánk, hiszen a szülészeteken is cseréltek már össze kisbabákat. Hát akkor miért ne cserélődhetnének össze a koporsók a temetőkben, vagy a hullák a boncteremben? Elvégre a temetőgondnokság operatív munkacsoportja (rossznyelvek szerint Piás Sírásók Egyesülete), de még a boncolóbrigád is csak emberekből áll, az emberek pedig mindig tévedhetnek, nem igaz? Na de kérem, hiszen emberek vagyunk, tévedni pedig emberi dolog, ne legyünk hát ilyen kicsinyesek! Nézzük el egymás hibáit, mert egy szép napon mi is tévedhetünk, és vajon hogyan fogjuk magunkat érezni, ha mások ezért kikaparják a szemünket?
Szinte már természetesnek vesszük, hogy hibázunk, ami bizony akarva-akaratlanul elég sokszor megtörténhet. Csak azért nem mondom, hogy éjjel-nappal, úton-útfélen, mert nem szeretnék böszmeségeket beszélni. Egy kis hiba mindig belefér a történetbe, nem gond, a végén úgyis az a szép, ha illendően elnézzük egymás tévedéseit. Hát akkor miért éppen a temető operatív munkacsoportjának tagjai lennének kivételek eme íratlan szabály alól? Őszintén bevallom, sajnálom őket, hogy ilyen nehéz és morbid munkát szánt nekik a sors keze. Néha alig bírnak szegények megállni a lábukon, úgy imbolyognak a temetésen, hogy attól kell tartani, végül valamelyikük beleesik a kiásott gödörbe, a többiek pedig ezt nem veszik észre, és szépen rálapátolják a földet.
A sebészeteken is sokszor elnézik a műhibákat (Kende 1999), a rengeteg szikét, törlőkendőt, talán még hitelkártyát és mobiltelefont is, melyeket a páciensekben szoktak felejteni, hát akkor miért ne lehetne egy kis jóindulattal elnézni a születési és halálozási nyilvántartások adminisztratív hibáit?
Ne legyünk már ennyire rosszmájúak, mert valakik esetleg komolyan vehetik, és a végén még megsértődhetnek. Az ilyesmi elvégre úgyis csak ott történik, ahol a népbutító krimiket forgatják, nem nálunk. Lássuk inkább egy kicsit közelebbről ezt az egész kérdéskört, a bizonyítékok szempontjából.
A szülészeteken, miután felmerül a gyanú, hogy a baba nem apucié, mert anyuci talán félrelépett – pedig ez nem is igaz, csak a babák sorszámait véletlenül összecserélték – végül hogyan derülhet ki az igazság? Mivel lehet hihetően bizonyítani, hogy melyik babának kik a valódi szülei? Régebben ilyesmit bizonyítani szinte lehetetlenség volt, általában testi hasonlóságokra lehetett csak hivatkozni. Gazdag családok tagjai akár költséges pereket indíthattak egymás ellen, amelyeket általában az a fél nyert meg, amelyik tovább bírta pénzelni az ügyvédeket. Végül azonban hiába okoskodták ki, hogy „ez a gyerek tiszta apja, nézzenek csak rá”, a kétely mindig megmaradt, mert a gyerek egy kicsit azért a postásra is hasonlított. A válasz ma már ennél pontosabb: genetikai vizsgálatot végeznek, majd kisebb-nagyobb valószínűséggel megállapítják, hogy ki kiknek a leszármazottja. Na, ez igen, ez már valami! Azonban nem árt tudni, hogy még az igen nagy valószínűség sem jelent teljes bizonyosságot, ámbár a vizsgálatot végzők ezt így nem nagyon szokták túl szívesen kihangsúlyozni. Az általános vélekedés szerint, a „biztos” eredményeket még a szkeptikusoknak is illik elfogadni.
Hasonló bizonyítékokra lenne szükség a sírokból kihantolt maradványok eseteiben is. Az elhunyt leszármazottai, esetleg oldalági rokonai, saját DNS mintáikkal hozzájárulhatnak a bizonyításhoz, azonban ez az út nem minden esetben járható. Biztosnak tekinthető eredmény eléréséhez sokszor az is szükséges, hogy az elhunyt személyes dolgai között egyértelműen tőle származó, DNS-t tartalmazó mintákat találjanak, például egy gyökerestől kitépődött hajszálat az emlékül eltett fésűben, hogy az egyik legismertebb példánál maradjunk, amelyet filmekben is elég gyakran láthatunk.
Ez a helyzet az emberi maradványokkal. Elég körülményes az egész eljárás és csak bizonyos esetekben alkalmazható, de a módszer legalább létezik, az eredmény pedig hihető bizonyítéknak tekinthető. Mindez azonban mit bizonyít? Legfeljebb néhány egyén identitását. Némi jóindulattal esetleg azt is mondhatjuk, hogy az emberiség jelenkori történelmének egy bizonyos részét. Noha az őskori emberről a tudomány elég sok mindent tud (Wolf & Burian 1988), nemigen maradtak fenn biztosan tőle származó, vitathatatlan genetikai bizonyítékok, a példánál maradva DNS-t tartalmazó hajszálgyökerek egy olyan fésűben, amelyet csak ő használt. Az ősállatokról nem is beszélve, hiszen azok nem fésülködtek. Az ősnövények lombkoronáját pedig csak a szél fésülhette, valahogy úgy, mint a mostani erdőkét.
Mindent összevetve, tehát megállapíthatjuk, hogy a közeli múltra vonatkozóan számos hihető bizonyíték létezik, ha korántsem éppen annyi, amennyit látni szeretnénk. Mivel lehet azonban hihető módon bizonyítani a távoli múltat? Lehet-e olyan korok eseményeit is bizonyítani, amelyekből nem maradtak fenn emberi alkotások? Hát az olyan rég letűnt idők feltételezett történéseit, amelyekből nemhogy emberi alkotások, de még emberi maradványok sem kerülnek elő? Vajon egyáltalán vannak hihető történeti bizonyítékok olyan régi korokból, amelyekben az emberi faj valószínűleg még nem is létezett? Ha vannak, melyek azok, és hol találhatók? Nem sok létezik, de ami a legfontosabb, hogy azért akad néhány. Ilyen bizonyítékokat szolgáltatnak például egyes kozmikus objektumok – csillagok, bolygók, köztük maga a Föld is.
>>> folytatása következik >>>
Dorombi meséi
Történet, tudományos ismeretterjesztés, világkép.
• „Csillagos mesék” – igaz történetek, tudományos-ismeretterjesztő írások, a világról alkotott személyes meglátások.
• „Alternatív fikciók” – különleges történetek, amelyek a valóságból kiindulva többé-kevésbé az írói képzelet termékei.
• „Közérdekű vélemények” – olvasói írások, kommentek, igényes tartalmi és erkölcsi kivitelben.
Tartalmas kikapcsolódás, művelődés, kellemes időtöltés.
Íme egy eset a sok közül, amikor a tévedésre szerencsés módon fény derült (* * * 2009b): „Rossz helyre temettek egy halottat a Brassó megyei Szecselevárosban: a sírhely nem az elhunyt családjáé volt, ráadásul már két személy talált benne örök nyugovóra. A pap szerint a tévedés oka az volt, hogy a roma halottakról nem létezik részletes nyilvántartás a temetőben, mivel legtöbbjüknek nincs pénze, hogy sírhelyet vásároljon. A temetéskor így az elhunyt rokonai mutatták meg, hová temessék a halottat, és a temető alkalmazottai nem figyeltek arra, mit ír a fejfán. A tévedést nem a halott családja, hanem a sírhely tulajdonosai fedezték fel, és ragaszkodtak ahhoz, hogy az elhunytat hantolják ki és temessék újra a megfelelő sírba.” A hír hallatán felmerül a kérdés, hogy a világ összes temetőit figyelembe véve, százból vajon hány esetben szokott kiderülni az ilyen jellegű tévedés?