A válaszok meg vannak írva a csillagokban (29)

Becsapódások (3)

>>> előző rész folytatása >>>

Bioszféra-alakítás

A becsapódások fontos felszínformálók, a Föld felszíne pedig az élővilág egységesnek tekinthető ökoszisztémájának alapja, ahol minden mindennel összefügg. Ebből kifolyólag biztosra vehető, hogy a helyi vonatkozásokon túl, a becsapódásoknak globális bioszférikus hatásai is vannak. A hatások lehetnek közvetlenek (pl. élethozás), közvetettek (pl. kihalás), illetve utóhatásokról is beszélhetünk (pl. evolúció).

Élethozás

A pánspermia több évszázaddal időszámításunk előtt már létező elméletének egy modern változata, a bolygóközi litopánspermia szerint, az élet meteoron érkezett a Földre. Erre azonban nincs egyértelmű közvetlen bizonyíték, mert éppen azok a tudományos leletek, amelyek ezt alátámaszthatnák, mint például a több mint négy és fél milliárd éves Murchison meteoritban talált Pedomicrobium, paleontológiai szempontból erősen vitathatók.

Noha már az is kétséges, hogy az élő vagy életet adó anyag egyáltalán képes volt-e átvészelni a zord utazási körülményeket, az űr nulla Kelvin fokhoz közeli hidegét, a légkörben a súrlódási hőt, majd a becsapódásnál a magas nyomást és hőmérsékletet, maga az elmélet megfontolandó. Annál is inkább, mert az említett meteor a közelből kellett érkezzen, mivel a csillagközi pánspermia csak egy olyan feltevés, amelynek szerintem inkább a tudományos-fantasztikus irodalomban lenne a méltó helye, nem a tudományos hipotézisek között. Ha pedig az a bizonyos meteor a közelből érkezett, érkezése nem volt véletlenszerű. Valószínűleg a Marsról származott, ahogy valószínűleg az sem a véletlen műve, hogy a Marson jelenleg dolgozó robotok egyik legfontosabb küldetése éppen az ottani feltételezett élet megtalálása.

Az elmélet szerint a meteorrá vált testet egy másik becsapódó test ütötte ki a Mars felszínéből. Lehetséges, hogy az élet a valamikor vízben gazdag Marson alakult ki, vagy oda is valahonnan érkezett, onnan pedig szétterjedt.

A marsi élet lehetősége régi felvetés, melyet napjainkig sem sikerült tudományosan bizonyítani. Giovanni Schiaparelli olasz csillagász 1877-es bejelentése, mely szerint a Mars felszínén felfedezett egy olyan hálózatot, amely egyenes vonalakból áll, évtizedekig viták tömkelegére adott számos alkalmat. Ezeknek a sokszor csak dilettáns, néha azonban akár a tudomány akkori határait súroló vitáknak az ismeret-terjesztésen túl kétségtelenül népszerűség-növelő hatásuk is volt – a Mars egyenlítője közelében egy csaknem ötszáz km átmérőjű becsapódásos kráter nem véletlenül lett elnevezve az említett felfedező tiszteletére. Percival Lowell amerikai csillagász szerint, a vonalak értelmes lények munkájának eredményei, egy hatalmas csatornarendszer részei, amelynek célja, hogy a sarki jégsapkák vidékéről vizet szállítson a száraz egyenlítői területekre.

Csatornaszerű alakzatok.

A tudományos-fantasztikus irodalom is bőven foglalkozott ezzel a lassan elcsépeltté vált és akár nevetség tárgyává is tett témával, mígnem a mai tudomány egyértelműen leszögezte, hogy a marsi csatornák nem léteznek. Ez a hivatalos álláspont 1964 óta van érvényben – abban az évben az amerikai Mariner-4 űrszonda elrepült a bolygó mellett és elkészítette róla az első fekete-fehér közeli képeket. A krátereken kívül semmi érdemleges nem került a közzétett fényképekre, úgymint mars-csatornák, épületek, vagy más civilizációs bizonyítékok. Ezek tehát nem léteznek, ami kézenfekvő, mert bizonyára nem is létezhetnek. Ami nem jelenti azt, hogy ezt mindenki köteles lenne elhinni, ott azért még nem tartunk, de ki tudja, mi mindent fogunk nemsokára elhinni. A marsi élet lehetősége legalábbis egyelőre továbbra is nyitott, lényeges ugyanis az a megállapított tény, hogy a bolygón jég viszont nagyon is létezik¹.

A sarki jégsapkák peremvidékén több száz krátert, részben vagy teljesen, fagyott, fehér anyag tölt ki. Ezt az anyagot régebben vízjégnek vagy zúzmarának tartották, majd inkább szárazjégnek vagy legalábbis jég és szárazjég keverékének. Azt már a Viking szondák hetvenes évekbeli fényképei is bizonyították, hogy az égitest felszínének a kialakításában óriási szerepe volt az eróziónak. Megjegyzem, hogy folyékony víz jelenléte nélkül, ez nehezen elképzelhető. Érdekes módon azonban, a Mars felszínén sem a 2004 óta még mindig működő Spirit és Opportunity roverek, sem a Phoenix leszállóegység, nem találtak szerves anyagot vagy fosszíliákat, még cseppfolyós vizet sem, csupán víznek a lehetséges nyomait².

Számos bizonyíték mégis arra utal, hogy a múltban volt valamennyi víz a bolygón. Egyes domborzati képződmények kiszáradt folyómedrekhez hasonlítanak, bizonyos csepp alakú törmelék-halmozódások pedig olyan üledékeknek tűnnek, amilyenek erős sodrású folyóvizek által szállított, majd a torkolat közelében lerakott hordalékokból szoktak keletkezni. Bizonyos kutatások alapján elképzelhető, hogy régen, a vulkánok által árasztott vízgőz nagyobb esőzéseket eredményezett, ezekből táplálkozhattak a felszíni vízfolyások, amelyek hirtelen és rövid ideig tartó áradásokat okoztak.

Lehetségesnek tartom, hogy az élet általános jelenség az Univerzumban, így régóta jelen van a Marson is. Ezzel kapcsolatban, egy tavalyi beszélgetés során (Molnár 2010), előrevetítettem egy intuitív nézőpontom, amelyre hamarosan bővebben fogok kitérni.

Ha a Marsról olyan expedíció érkezik vissza, amely fosszilis növényeket tartalmazó kőzetmintákat hoz, a paleobotanikusok véleménye jelentősen befolyásolni fogja a tudományos világot abban, milyen elfogadható válaszokat adjon az emberiség számos fontos, régi és új kérdésére.

Talán már a közeljövő eldöntheti, hogy igazam van-e, vagy tévedek. Továbbra is állítom, hogy a válaszok meg vannak írva a csillagokban!

Vannak, akik úgy vélik, például a kőzetek üledékesnek tűnő elrendeződése alapján, hogy régen a Vénusz felszínén is volt folyékony víz, az ottani felszíni körülmények a földiekhez hasonlítottak, de a Nap növekvő fényereje miatt a hőmérséklet megemelkedett, ezért az óceánok fokozatosan elpárologtak. Kasting (1988) a Vénuszon kimutatott üvegházhatást egyértelműen a vízgőznek tulajdonítja, nem a széndioxidnak³, amely pedig az ottani légkör fő alkotóeleme.

A felszíni vízkészlet párolgása megnövelte a vízgőz mennyiségét a Vénusz légkörében, amely elnyelte az infravörös sugárzást, így a vízgőz részarányának megváltozása az üvegházhatást fokozta, ami tovább növelte a hőmérsékletet, ez pedig tovább gyorsította a párolgást, végül az üvegházhatás teljesen elszabadult.

Ha valaha víz volt a Vénuszon, talán élet is volt rajta, de ha volt is, minden jel szerint régen kihalt. Mivel a Marson az életfeltételek szintén romlottak (mágneses védőmező gyengülése, légkör elvesztése), az élet valószínűleg ott is kihalt, de az űrkutatás még tartogathat meglepetéseket. A Föld életfeltételei azonban az idő során javultak és olyannyira kedvezőkké váltak, hogy megindulhatott az életformák kezdetben lassú, majd mind gyorsabb fejlődése.

Kihalás

A Földet bombázó meteorok által keltett robbanások, az idő folyamán minden bizonnyal sok életforma számos egyedét megsemmisítették. Faji kihalásról azonban csak akkor beszélhetünk, ha annak minden populációja véglegesen eltűnik az élővilág palettájáról. Ha ugyanabban az időben sok faj, nemzetség, vagy akár felsőbb rendszertani egység tűnik el, tömeges (masszív) kihalásról van szó. A Földtörténet során sok kihalás történt, ahogy azt számos őslénytani lelet bizonyítja.

A jelenleg már nem létező növény- és állatfajok számát felbecsülni is nehéz, nemhogy pontosan megállapítani. A fosszília-katalógusok folyamatosan bővülnek, az ismert kihalt fajok száma pedig az új lelőhelyeknek és gyűjtéseknek, valamint az egyre modernebb eszközökkel végzett kutatásoknak köszönhetően sok ezerre tehető. Tömeges kihalások leginkább csak a nagy földtörténeti egységek határai közelében történtek. Arról, hogy ezeket mi okozta, tengernyi irodalom íródott, de teljesen bizonyosat senki sem állíthat. A nagy becsapódások közvetett hatásai általában a legvalószínűbb okok között szerepelnek – gondolhatunk például a trilobiták avagy háromkaréjú ősrákok utolsó rendjének a perm végén való eltűnésére, vagy a dinoszauruszok kréta-tercier határ közelében történt kihalására, hogy csak a két legnépszerűbb példát említsem a sok közül.

Menjünk a kihalás elleni tüntetésre, ameddig még nem késő!

Vannak persze teljesen más nézetek is. Egy ilyen vélemény szerint, a dinoszauruszok nem is haltak ki, hanem csak átalakultak, leszármazottaik, a madarak és az emlősök, ma is élnek. A növényvilág pedig egyenesen rácáfolni látszik a kréta–tercier határnak tulajdonított nagy kihalásra. A nyitvatermők uralma ugyanis csak legfeljebb a kréta közepéig tartott, onnan kezdve sok kihalt faj helyét mindinkább a zárvatermők vették át.

A dinoszauruszok kihalását illetően, egy régebbi elmélet szerint, az élelmesebb és alkalmazkodóbb emlősök kiszorították őket az élőhelyekről. A baj ezzel az elképzeléssel főleg az, hogy kezdetben az emlősök egészen apró méretűek voltak, ezért nem nagyon hihető, hogy a csupán egér-nagyságú egyedek valóban kiszorították volna a valaha élt legnagyobb szárazföldi állatokat, hogy betöltsék a helyüket. A nagyobb emlősök, amelyek talán sikerrel versenyre kelhettek volna a dinoszauruszokkal, csak a kihalás után, az eocénben jelentek meg, de még akkor sem voltak túl nagyok, például az elefánt-félék őse, a Moeritherium csak akkora volt, mint egy kutya. Lehetséges, hogy az elmélet egy téves ok-okozati összefüggést is érint, amennyiben a dinoszauruszok nem az emlősök miatt haltak ki, hanem az emlősök azért indulhattak gyors fejlődésnek, mert a dinoszauruszok kihaltak. Az is gond, hogy ez a teória nem magyarázza meg a vízi életmódot folytató őshüllők, az Ichtyosaurus halgyíkok kihalását.

Egy másik elmélet azonban éppen az ichtyosaurusok kihalására ad választ, de csakis erre. Az elmélet alapja a tengerszint csökkenése: a kréta időszak végén a tengerszint drasztikusan lecsökkent, a sekély tengerek kiszáradtak. Ez megmagyarázza az ichtyosaurusok eltűnését, de a szárazföldi hüllőkét nem.

A dinoszauruszok kihalását a klímaváltozás is okozhatta. A kréta végén a Föld éghajlata általánosan hidegebbre fordult, úgy a szárazföld, mint a tengerek vize lehűlt, ezt pedig a hidegvérű dinoszauruszok feltehetőleg nem tudták elviselni. A melegvérű emlősök és madarak viszont túlélték a lehűlést, így sikerrel átvették a dinoszauruszok helyét. Az utóbbi időben azonban, új leletek tanulmányozása és régi leleteknek új módszerekkel való újratanulmányozása, mint például röntgen és termo-differenciális szkennelés, komputer-tomográf elemzés, mindinkább arra utalnak, hogy a dinoszauruszok is melegvérűek voltak, az pedig, hogy a mai hidegvérű hüllők ősei lennének, egyre kétségesebbnek látszik.

Egy figyelemreméltó elmélet-csoport nem csak a dinoszauruszok kihalását, de a klímaváltozás okát is megmagyarázza. A kréta időszak végén erősen megnőtt a vulkanikus tevékenység, számos vulkán tört ki egyidejűleg. A légkörbe került rengeteg vulkáni hamu alig engedte át a napfényt, a felszín tartósan lehűlt. Ez egyrészt klímaváltozást okozott, másrészt gátolta a fotoszintézist. A növényeket a lávafolyások is pusztították, amelyek felperzselték az erdőket – a lávafolyásokat a Dekkán-fennsík (India) észak-nyugati részén található bazaltok bizonyítják. A növényzet nagymértékű pusztulása miatt a dinoszauruszok egyszerűen éhen haltak. Nem világos azonban, hogy a táplálékhiány miatt miért nem haltak ki az emlősök és a madarak is, az meg egyenesen rejtély, hogy ennek ellenére, ráadásul miért indultak gyors fejlődésnek.

Egy érdekes, táplálék-lánc elmélet szerint, a dinoszauruszok kihalását a növényzet megváltozása okozta. Dinoszauruszok a mezozoikum⁴ egész ideje alatt léteztek, véglegesen csak a kréta végén tűntek el. A mezofitikum azonban hamarabb véget ért, a jellegzetes nyitvatermők és második „virágkorukat” élő harasztok helyét a kréta időszak során mindinkább kezdték átvenni a zárvatermők. A növényevő dinoszauruszok nem tudtak alkalmazkodni az újfajta táplálékhoz, ezért kipusztultak, ami értelemszerűen a rájuk vadászó ragadozó dinoszauruszok pusztulását is okozta. Az elmélet gyengéje, hogy a növényzet átalakulása hosszú ideig tartott, amely bőven elegendő volt a dinoszauruszok alkalmazkodásához.

Egy újabb elmélet szerint, a dinoszauruszok kihalását a kréta időszak végén egy égitest (aszteroida, esetleg üstökös) becsapódása okozta. A becsapódást a Mexikói-öböl térségében felfedezett hatalmas kráter, a Chicxulub bizonyítja, valamint egy vékony, de globális kiterjedésű, irídiumban gazdag réteg, amely a robbanás hatására jött létre. Más elméletekkel ellentétben, a kihalás hirtelen, csupán néhány nap alatt ment végbe. Egyes vélemények szerint azonban, ez csupán kegyelemdöfés volt a számos okból már amúgy is haldokló dinoszauruszok számára.

Evolúció

Ha a becsapódás legismertebb bioszférikus hatása a kihalás, egyik lehetséges utóhatása maga az evolúció. Az őslénytani leletek bizonysága szerint, ha egy faj valamilyen okból kifolyólag hirtelen dominánssá válik, a versengő (konkurens) fajok ezt megsínylik, akár ki is halhatnak, ha pedig egy faj kihal, helyét az ökoszisztémában más faj veszi át.

Őslénytani leletek.

Mindig történnek az életre jelentősen ható események, ezért a változás és fejlődés meg nem áll. Ami azt jelenti, hogy a becsapódás két fő bioszféra-alakító hatása, az élethozás és a kihalás, az evolúciót szükségszerű utóhatásként vonja maga után.

>>> folytatása következik >>>

Írásaimat szeretettel küldöm.

Dorombi meséi

Történet, tudományos ismeretterjesztés, világkép.

• „Csillagos mesék” – igaz történetek, tudományos-ismeretterjesztő írások, a világról alkotott személyes meglátások.

• „Alternatív fikciók” – különleges történetek, amelyek a valóságból kiindulva többé-kevésbé az írói képzelet termékei.

• „Közérdekű vélemények” – olvasói írások, kommentek, igényes tartalmi és erkölcsi kivitelben.

Tartalmas kikapcsolódás, művelődés, kellemes időtöltés.

Mese, vagy valóság? Fontos, hogy mit hiszel el!

1. Nem tudományosan, én viszont azt képzelek el, amit akarok, például, hogy a bolygón magas rendű értelmes élet van, a marsi csatornák márpedig léteznek, és ha nem vízi, akkor szárazföldi közlekedési útvonalak.

2. Ha ez igaz, akkor vajon nem volt kár dollár milliókat befektetni ezekbe a küldetésekbe?

3. Ezzel a megállapítással messzemenően egyetértek, és hozzáteszem, hogy a Föld esetében még inkább ez a helyzet, mivel bolygónk légkörében csekély a széndioxid aránya, ugyanakkor a felhőréteg rengeteg vizet tartalmaz.

4. A mezozoikum földtörténeti idő – a „dinoszauruszok ideje” – három időszakot foglal magába: triász (251–199,6 millió év), jura (199,6–145,5 millió év) és kréta (145,5–65,5 millió év).